-Figyi! Lehetek őszinte? - kezd elemzésembe harmincas, blogszakértő tanácsadóm. - Hát persze - válaszolok gépiesen. Végülis azért vagyok itt, hogy kikérjem egy profi tanácsát. Bár a kérdése alapján túl sok jót nem remélek, de jöjjön, aminek jönnie kell, hallgatom.

  -Túl sok itt a jelző - folytatja rendkívül határozottan. - Mert ahogy írsz, nincs azzal semmi gond. Szép, meg minden, csak esetleg nem olvassák. Tudod, mert ez olyan irodalom féle. Hasonlatok, metaforák…  Á, nincs erre igény, higgy nekem. Csak egyszerűen, jó? Mondjuk arról, hogy mi történt ma a boltban. Például, hogy valaki maga elé engedett a sorban az egy doboz fülcuciddal. Meg ilyesmi. Ez a kreatív írás lényege. Hogy azt mondom cserépkályha, te meg lelöksz esetleg pár pohárkával és dől belőled a szó, mert hagyod. Nincs gátlás, nincsenek konvenciók, ami jön, minden mehet. Csak semmi sallang, és kevés jelző. Kreatív egyszerűséggel, oks? Bízz magadban és menni fog- néz rám széles mosollyal, miközben kattintgat jobbra meg balra és már kész is a blogom.

Aztaaa... Ennyit bírtam e mélyreható elemzés után kibökni, bár őszintén szólva valami egészen más csúszott volna ki a számon, amit aztán jobbnak láttam a homlokom mögött hagyni. Akarom én ezt? Belefogjak egyáltalán? Nem elég, hogy én és a gép oly nagy távolságra vagyunk egymástól, hogy azt Makó és Jeruzsálem is megirigyelné, akkor még a jelzőimről is mondjak le egy doboz fültisztító pálcika kedvéért??

Mélázok, dilemmázom. És persze olvasok és utánanézek. Kreatív írás. Tanfolyamok többszázezerért, jobb agyfélteke meg bal, cikkhegyek, regény hosszúságú elemzések és magyarázatok, példák egyetlen kattintásra. Belemélyedek. Gondolom, nem lehet ez olyan vészes jó néhány év újságíróskodás és egy kiadott könyvvel a hátam mögött. Aztán ahogy olvasgatom, arra eszmélek, hogy hangosan kimondom: de hiszen mi pont ezt csináltuk a Drága Ági nénivel, az általános iskola negyedik osztályában, fogalmazás órán, harmincöt évvel ezelőtt… Az emlékek úgy fejbe kólintanak, hogy poharazás nélkül is mámoros állapotba kerülök. Meghatódva gondolok vissza életem meghatározó és legönfeledtebb nyolc évére, és arra az órára, amit a mai napig felemlegetünk.

Már épp becsengettek. Füzeteink ott hevertek lustán a firkáinkkal dekorált, szebb napokat látott padokon. Fográgta grafitceruzák várakoztak türelmesen a padok mélyedéseiben. November volt. Szürke, ködös, nyálkás. Gyerekek lévén nem sokat törődtünk az időjárással, és kihasználtunk minden percet, míg meg nem érkezett a tanítónk. Pintér papírgalacsinnal még egyszer nyakon lőtte Jucit- mindezt szerelme bizonyságaként - amiért bezsebelt néhány elismerő pillantást cimboráitól. Jucitól, akinek már a hajában is papírgalacsinok éktelenkedtek, csupán egy hosszan elnyújtott „te hülye” jutott. Mi meg, mint az együttérző barátnők serege, nagy igyekezettel, de ugyanakkor fújolások közepette szedegettük ki a göndör fürtjei közé ragadt, nyálas, galacsinokat. A hetes mindeközben nem győzte csitítani a többieket, hogy hagyják abba a vihogást, mert ha azt Ági néni meghallja, abból baj lesz. Abban a pillanatban nyílt a terem ajtaja. De nem lett baj. Sőt, egészen más történt. Osztályfőnökünk mókás sapkában, nyakig begombolkozva, hatalmas, egyujjas kesztyűkben lépett közénk. „Kiscsibék, kinéztetek már az ablakon? Esik a hó! – kurjantotta nagy vidáman.

Sapka, sál aztán irány az udvar”! Nem könnyű szavakba önteni azt az eufórikus állapotot, ami akkor végigsöpört rajtunk. Olyanok voltunk, akár a karámból kiszabadult csikók. Szerintem sem előtte sem utána nem öltöztünk fel olyan gyorsan, mint akkor. Arcunkat az ég felé fordítva faltuk a hatalmas pelyheket. Angyalkát játszottunk az udvar füvén növekedő hórongyon és iparkodva gyűjtöttük a kerítésen lapuló réteget a hógolyóknak. Kesztyű? Még hírből sem. Kezünk már lilult és gémberedett. Törődtünk is mi vele… Aztán egyszer csak kicsengettek. Csatakosan, kipirult arccal, kelletlenül vonszoltuk magunkat vissza a terembe. Épp csak megszabadultunk átázott kabátjainktól, sapkáink, sáljaink már a forró radiátoron lapítottak, amikor a mi irodalmi lelkületű Ági nénink így szólt: „Most gyorsan nyissátok ki a füzeteiteket. Nézzetek ki az ablakon és mielőtt teljesen belefeledkeznétek a hópihék táncába, írjátok le, hogy érzitek magatokat ebben a pillanatban és milyen érzés volt megmártózni az első hóban?”

 Az idő nem számított. Másnap bepótoltuk az elmaradt matekot. A legközelebbi szülői értekezlet után meg majd halálra rémültem, mert Anya könnyes szemmel tért haza és azt hittem nagy a baj. De kiderült, hogy az osztályfőnökünk felolvasást tartott a hópelyhes fogalmazásainkból és utána minden szülő bőgött a meghatottságtól, és hogy mi milyen okosak vagyunk.

Szóval, szerintem ez elég kreatív volt.

Úgyhogy visszatérve e kis kitérő után a DilemMámra, úgy döntöttem, belevágok. Én csak írni szeretnék. Kérdezni, válaszokat keresni. Nevettetni, megríkatni. Kiabálni, suttogni. Kételkedni és hinni. Rólunk, Rólatok. A gyerekeinkről. Szerelemről. Az életről. Jelzőkkel vagy jelzők nélkül, pohárkával vagy tiszta fejjel, akár „cserépkályhás- fülpálcikás” dilemmákról, kreatívan.

 Úgy, ahogy szeretném. Ahogyan azt én tudom.