Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Reggel fél hétkor tízórai készítés a Kicsinek, gyógyteafőzés elvitelre és otthonra a Nagynak. Fránya köhögés. Háromnegyed nyolc tájékán Kicsi noszogatása, indulni kéne már, mert elkésel. Dehogy kések, érkezik a gyors válasz és néhány keresetlen szó a megrendelt, méregdrága, aztán mégsem tetsző, ezért visszaküldésre váró pulcsiról. De azért ott a puszi indulás előtt. Ügyes legyél, vigyázz magadra, szeretlek, délután találkozunk. Zárom az ajtót, az ablakból még integetek nekik, mint minden reggel és elmormolom az egymondatos imát, mert szóváltás ide vagy oda, anélkül nem megy. Elcsendesült a lakás.

Bejutok végre a fürdőbe, készülődnöm kell. Tükörbe nézek és bármerre forgatom a fejem, zöldesszürkének tűnik a hajam. Nem csak tűnik, határozottan zöld. Tegnap este jutottam el fodrászhoz és szőkét szerettem volna, mint mindig. A gyakornok kérte, hadd csinálja meg, és én beleegyeztem. Hisz ott a mester mellette, semmi baj nem történhet. De sietnem kellett és ő is sietett. A mesterséges fénynél pedig fel sem tűnt, mennyire zöld lett. Sem ott, sem pedig otthon. Most mi a fenét csináljak? Nemsokára indulnom kell dolgozni. Ráadásul gyerekek közé megyek. A nagyok valószínűleg jót röhögnek. A kicsik tárt karokkal futnak felém, átölelnek, miközben azt kiabálják, milyen szép zöld a hajad! A se nem kicsik, se nem nagyok pedig dünnyögnek az orruk alatt, hogyhogy nekem lehet zöld hajam, nekik meg nem… Mit tegyek? Egy jó smink, egy feltűnő fülbevaló csodákra képes, gondolom, ha meg nem, akkor úgyis hűvös van, ott a klassz kötött sapim. Igen, határozottan a sapka… Számba veszem a tennivalókat, mi mindent kell elintéznem munkába indulás előtt. Gyereknek ragtapasz, C-vitamin, tehát gyógyszertár. Tízóraihoz zsemle, hétvégi sütögetéshez kétfajta liszt, vagyis bolt. És még a nyelviskola, befizetni a keresztlányomnak a nyelvvizsgát. Készpénzem semmi, úgyhogy valahol még azt is kell felvenni. Irány a legközelebbi bevásárló központ, ahol kora délelőtt még parkolóhelyet is könnyű találni. Indulok gyorsan, sietnem kell. A logisztikával sosem volt gond, hamar mennek az elintéznivalók egymás után. Nézek az órára kifelé jövet. Szuper, gondolom, még arra is jut idő, hogy belépjek a virágoshoz, hátha találok olyan szép kis díszalmát, amivel minden évben feldobom az erkélyt karácsony tájékán. Szedem a lábam, keresem az autómat és hamar meg is találom. De nincs egyedül…

Idős házaspár fényképezi a parkoló autóm hátuljába gurult másikat, melynek gazdája elfelejtette behúzni a kéziféket. Kérdően nézek rájuk, először szólni sem tudok. Mi a fene történt? És miért pont az én autómmal kellett ennek történnie és miért pont most, amikor sietek?? Na nem mintha máskor jobb lenne. Berakom a csomagokat, a hölgy pedig közben megosztja velem az esetről készített fényképeket. - Jól jön ez kedvesem, amikor itt lesznek a rendőrök, - mondja, a férje pedig segít a kéretlen szürkét odébb tolni, mert ők is csak úgy tudnak a parkolóból kijárni. Aztán valahonnan egy farönköt is kerített a férfi a kereke elé, nehogy az üresben hagyott visszaguruljon. Gazdája sehol, pedig bemondatták az áruházban a rendszámát már vagy fél órája. Jut eszembe, azt még én is hallottam, de nem figyeltem rá, és nem is gondoltam akkor, hogy esetleg közöm lehet hozzá… A hölgy férje vetett egy pillantást az autómra, szerinte nincs komoly kár, bár kicsit sérült a lámpánál, de azt egy jó szervizben pikk pakk helyrehozzák. Na igen, gondolom. Meg a biztosítási cécó, meg most még a rendőrök. Megköszönöm nekik a segítséget, elmennek. Én meg fortyogok magamban, hogy hogy lehet valaki ilyen balfék!? (A jó modor és az írott szó, na meg széplelkű olvasóim kedvéért használtam ezt a kifejezést, de az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ott, abban a helyzetben azért más jelzővel ruháztam fel a gépkocsi tulajdonosát…) Tipródok az autó mellett, nézegetem, mintha attól jobban lenne, akárcsak én is. És akkor jobbról megszólít egy fiatalember, és azt tanácsolja, mindenképpen hívjak rendőrt. Ő látta az esetet és természetesen(!) tanúskodik, ha kell. Pillanatok alatt elővett egy kupac baleseti bejelentő lapot, ami persze nálam nem volt, és felírta a nevét, telefonszámát, ha szükség volna rá. Aztán elköszönt. Én meg csak álltam, mint a tök. A haragom elszállni készült, már nem is voltam dühös. Hálás voltam ezeknek az idegen embereknek a segítségért és nagyon jól esett az emberség, a segíteni akarás, mely egyszerre érkezett felém két generációtól, melynek valahol a közepén lehetek én. Teljes nyugalomban hívtam a rendőrséget, elmondtam mi történt, semmi komoly, és legszívesebben már mentem is volna utamra, de nem volt mit tenni, a diszpécser a lelkemre kötötte, mindenképpen várjam meg a kiérkező helyszínelőt. Szóval vártam és örültem a novemberi napsütésnek a sok eső után. Várakozni kényszerültem. Nem tudtam elsietni. Mintha a Sors kényszerített volna erre a csöppnyi szünetre. Ezen töprengtem és nem is figyeltem, mennyire múlik az idő. Aztán egyszer csak megérkezett a rendőrautó. Mondanom sem kell, aki arra járt, mindenki árgus szemekkel figyelt, találgatott vajon mi zajlik itt, mit követhetett el ez a zöldes hajú nő? A másik autó gazdája még mindig nem volt sehol, pedig már körülbelül másfél órája történhetett az eset. Így a rendszám alapján az illetékes urak beazonosították és felhívták a tulajt. Közben újra elmeséltem, mi történt, megmutattam a fotókat, aztán ők is csináltak néhányat a rend kedvéért. Mintegy húsz perc múlva odaért az autómnak guruló kocsi gazdája. Furcsa érzésem volt, amikor megláttam. Harminc lehetett talán. Zilált volt és kétségbeesettnek tűnt. (Persze milyen is lehet az ember, amikor hívják a rendőrök, hogy azonnal jöjjön ide és ide, mert balesetet okozott, akkor is, ha nem ült az autóban…) Nemhogy nem akartam már leüvölteni a fejét, de egyszerűen szántam. Sajnáltam, ahogy elsápadva aláírja a tízezres helyszíni bírságról szóló nyugtát és sajnáltam, ahogy ott áll a bocsánatkérések közepette. - Ne haragudjon, nem akartam ilyen kellemetlenséget okozni.  Biztos már a munkámra koncentráltam és elfelejtettem sebességben hagyni. Sosem fordult még velem elő ilyesmi, de ma nagyon siettem - szabadkozott.  Aztán az adatok felvétele és a büntetés elrendezése után a rendőrök elmentek. Köszönés nélkül. Őszintén? Nemigen törődtünk vele. Töltöttük a kárrendezéshez szükséges adatlapot, amikor újra megszólalt. - Tudja kicsit szégyenlem, de mindig itt szoktam parkolni, mert a belvárosban nagyon drága, itt meg ingyenes. Igaz, hogy gyalogolok egy másfél kilométert a munkahelyemig, de így is megéri. A parkolóház közel van, olcsóbb lenne, de most várjuk az első gyerekünket, úgyhogy megfogjuk a pénzt, ahol csak lehet”.  Na frankó, gondolom és már gyötör is a lelkiismeret. Még a végén én kérek elnézést, amiért ezt a szegény flótást az ág is húzza, ezúttal általam. De aztán mégsem teszem. Mert arra gondolok, neki is szüksége volt erre a leckére, hogy felelősségteljesebb ember legyen. Elvégre hamarosan apa lesz!  - Még két adat hiányzik, azt nem tudom fejből, de ha elküldöm e-mailben, úgy megfelel? – kérdezi bizonytalanul és újra bocsánatot kér. Persze, mondom és megnyugtatom, hogy nem haragszom, csak kérem, hogy legközelebb jobban figyeljen oda.   

Az órámra nézek. Indulnom kell. A nyelvvizsga befizetése ma már elmarad, de holnap van a határidő. Akkor meg minek is rohanok megint? Nem kell. Beülök az autómba és nem indítok azonnal. Megvárom, míg a másik elmegy. És arra gondolok, ez az én leckém is volt. Mert lassítani kell. Néha megállni és behúzni a kéziféket.