„Gyere, kapjuk össze magunkat és nézzünk valami ajándékot!” Károly számára az ajándékozás mindig is valamiféle kényszerű cécó volt. Nem mintha nem szerette volna meglepni feleségét és azt sem állíthatjuk, hogy fantáziátlan volt e téren, de mégis ott motoszkált fejében a kérlelhetetlen gondolat: tetszeni fog e vagy sem, van e már ilyesmi vagy még nincs, csak nehogy ugyanolyat válasszon, mint néhány évvel ezelőtt, mert ugye az ízlés az marad. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal küzdött szüntelen, mikor közeledett az ünnep, Irma születésnapja. A helyzetet nem könnyítette meg a tény, hogy Irma december 24-én látta meg a napvilágot. De most, néhány nappal a nagy esemény előtt, Károly szabadságot vett ki. Egy teljes napot. Számára is furcsa izgatottság kerítette hatalmába. S bár a telet ki nem állhatta, az első hópihék láttán most mégis kedve volt karon fogni a nőt, és csak úgy nekivágni a bevásárlóközpontnak. Akár gyalog is indult volna, mert tudta, Irma gyermeki lelke imádja a friss hóban araszolást, és mindent, ami ezzel a december tájéki felbolydulással jár.

Irma boldogan kapta össze magát. Leheletnyi smink, kényelmes ruha, táska a vállra és indulás. A kora délelőtti órában, ünnep közeledte ide vagy oda, csak lassan szállingóztak a vásárolni vágyók. Irma és Károly komótosan sétálgattak. Csak hagyták, hogy magukba szippantsa őket a vaskos, de puha - akár dédanyáink dunyhája - vattával borított erdő a kíváncsi tekintetű őzekkel, a hó alól falatot előtúró vaddisznókkal, a vadász elől iszkoló nyulakkal. Emitt egy fából készült hintaló, hátán színes szőttes, amott egy kisvasút pöfékelést színlelve csalogatta a csodát váró és hitben lévő legkisebbeket. Az egész teret átjárta valamiféle kellemes moraj. Testvérként megfért egymással a színpadra lépő gyerekkórus előadásában felcsendülő Csendes éj, és az üzletekből épp csak kihallatszó Last Christmas. - Tudom ám, mit gondolsz! Hogy micsoda giccsparádé, te jó szagú Úristen! - fordult Irma nevetve Károlyhoz, miközben két kézzel szorította annak karját. - De ha már elhoztál, nincs visszaút, úgyhogy csak gyere! Károly nem is igen tehetett mást. És nem is akart mást tenni. Néhány órára, felesége mellett, ő is újra gyermekké vált.

Sétálgattak, nézelődtek, aztán betértek egy félreeső zugban megbúvó kávézóba reggelizni. - Emlékszel? - súgta Károly. - Mint Párizsban egyszer, úgy húsz évvel ezelőtt. Ott is pont ilyen közel voltak egymáshoz az asztalok, hogy szinte hallani lehetett a melletted ülő sóhaját. De akkor nem zavarta őket mások közelsége. És most sem. Irma jóízűen szürcsölte a habos kávét, nagyot harapott a frissen sült, vajas kalácsba és leírhatatlan melegséggel töltötte el a közeli asztalnál eszegető, nagyanyja korú asszonyok kacaja. Régi emlékek vájták maguknak az utat. Teljesen hétköznapi és mégis feledhetetlen, gyerekkori emlékek. Amikor babázás közben némán figyelt és hallgatózott, miként beszélte ki mami a szomszédasszonnyal a kerítés mentén az életük fontos eseményeit. Mennyit tojtak aznap a tyúkok, Franci már megmetszette a szőlőt, csak el ne fagyjon, és a hétvégén sajnos nem jönnek haza a gyerekek, mert a legkisebbnek fellépése lesz a kórussal. És Irma mindezt gondosan elraktározta. – Asszonyom, még egy süteményt? – szakította félbe az édes, pár másodpercnyi nosztalgiát a pincérnő. – Nem köszönöm – válaszolta és letörölte a szája szélén maradt kósza morzsát. Aztán fizettek és nyakukba vették a „rendkívüli kedvezményekkel, különleges ajánlatokkal” csábító üzletek sorát.

Kéz a kézben tértek be ide, majd oda. Olyanná váltak, mint a gyanútlan prédára leső vadak. Vagy mint a mindent kritizáló, örök elégedetlen kamaszok… Cinkostársként vigyorogtak a divat legújabb kilengésein. Mintha minden üzlet csak díszlet lett volna az ő kis játékukhoz. Cipők, ruhák, s ki tudja mi még, minden csak érvényét vesztett kellék, a jóleső, ráérő, együtt töltött pillanatok kellékei. Aztán egy könyvesbolt vetett véget ámokfutásuknak. Ott megállt a rohanó idő. Ők még mindig szeretik a könyvet. A papír illatát, a lapozgatás örömét. Beleolvasni, találgatni, elmerengeni az illusztrációk során. Lekucorodni egy erre a célra odaállított puffra, begyűjtve a legszimpatikusabb újdonságok vagy régiségek sorát. Aztán választani egyet, esetleg kettőt. De most nem választottak. Károly azonban figyelt. Fürkészte Irma kíváncsiságát és alaposan megjegyezte, mely könyvbe feledkezett bele hosszabb időre a nő. Aztán mielőtt még Irma meggondolhatta volna magát, Károly hirtelen a „hagyd csak drágám, ne cipeljük most, majd járunk még erre” mondattal gyorsan kivezette feleségét a könyvesboltból. Majd ő visszatér, amikor egyedül lesz és meg is van a győztes ajándék, gondolta elégedetten. Az idő úgy elrepült, hogy észre sem vették. Még egy késői ebéd is belefért ebbe a ráérős napba. S bár már zsibongott a tér, most még a zsibbasztó nyüzsgés is jólesett Irmának, amíg egy asztalnál üldögélve férjére várt. Azon kapta magát, hogy ugyanazt játssza, mint egykor, gimnazistaként iskolába menet vagy jövet a buszon. Csak figyelte az embereket és mindenkiről kitalált valami történetet. A szerelmes tinilányról a szomszéd asztalnál, a fiatal asszonyról, aki az iker fiaival küzdött szüntelen, vagy a távolabb ülő idős párról, akik elégedetten kanalazgatták a paradicsomlevest.  Aztán egyszer csak ott termett Károly a roskadásig telepakolt tálcával. -Tepsiben sült ropogós krumpli, óriási rántott husi, ecetes almapaprikával. Pont erre vágytam! - nyúlt érte Irma csillogó szemmel. És már falta is. Károly meg csak nézte, és mielőtt nekiállt volna ő is a falatozásnak odahajolt Irmához és a térkép nagyságú rántott szelet fölött a  fülébe súgta: - Tudod, hogy még mindig olyan vagy, mint egy pimasz kis fruska? És imádom, ha copfban hordod a hajad! – Tudom, válaszolta Irma egy csöppnyi kacérsággal és mosolyától újra előbukkant a kis grübedli, amibe Károly annak idején beleszeretett.

 Ja és Frakk? Ez a nap annyira tökéletes volt, hogy most ő sem hiányzott…