Mikor még tudtatok a nevetéstől sírni,                     

önfeledt játékba belefeledkezni,

egymás szemében titkokat lelni,

a szív bugyraiban mélyen megmártózni.

Hajnalig tartó szerelembe esni,

együtt ébredezve összefonódni,

szabad ölelésben kiteljesedni,

éjszakákon át az eget bámulni,

hulló csillagokba vágyakat plántálni.

Izzó szócsatákban hamuvá porladni,

könnyes megbánásban új életre kelni.

Lázas gyermek ágyánál hitben imádkozni,

apró, puha talpát agyon csókolni,

mesék világában életre nevelni,

csak úgy terelgetni s mindig szeretni.

Mikor még tudtatok a nevetéstől sírni.

Barátokkal a világot járni,

röhögve mókázni, megnevettetni.

Mulatni mámorban, a halállal tréfálni,

betegség markában fogolyként vergődni.

Nincs kegyelem. Nincs oltalom. Nincs már semmi.

Csak a lélektelen sírhalomra szemlehunyva ráfeküdni.

Átölelni, a föld szagából mélyet szívni, egy könnycseppel megöntözni.

Aztán újra talpra állni. Gyertyalángban tovább járni.

Élet útját megtaposva egyszer Hozzá hazatérni.