Egyszerre minden megváltozott. Éjfél is elmúlt már. Csend volt. Csak a gondolatok hada portyázott.

De a Tükör ott volt. Még mindig bírta. Csupán egyetlen darabka hiányzott a sarkáról. Annak már túl sok volt, amit hallott és látott. De lehet, hogy a százegyszeri fertőtlenítéstől akart már menekülni. Mindenesetre, a Tükör majdnem teljes egészében rendelkezésre állt. És Anna úgy érezte, oda kell ülnie. Megint.

Eszébe jutott Emma, Angliában élő, szívbéli barátnőjének tanácsa. ”Tegyél magad elé az asztalra egy legalább akkora tükröt, mint a fejed. Nézz bele és mondj el magadról minden jót és szépet, ami csak az eszedbe jut. Evés- ivás közben, vagy csak úgy, mert éppen jól esik. Lazán csevegj. Egyrészt nem érzed magad egyedül - bár tudom, hogy téged mindig nagy zsivaj vesz körül, de tedd félre egyszer a kis zsarnokokat, meg a nagyot is. Másrészt lesz valaki, aki őszintén dicsér, anélkül, hogy rád akarna sózni valami méregdrága, ízléstelen göncöt, anélkül, hogy le akarna fektetni, fizetésemelést, olcsóbb fogorvosi kezelést, pizzát vagy éppen több veled töltött időt kérne. Ja. Tudom, mit gondolsz, hogy ezek az agyament angolok már megint kitaláltak valamit, áldozva az abszurd humor oltárán. De hidd el, zseniális és működik. És csak úgy megjegyzem, szerintem ezt már az ókori görögök is gyakorolták, szóval nincs új a nap alatt. De mindegy is. A lényeg, hogy próbáld ki és legyél bátran őszinte. Sírni fogsz vagy röhögni, de lehet, hogy egyszerre jön mindkettő. De jó lesz és tudod, hogy én mindig csak önzetlenül jót akarok neked, anélkül, hogy…” És Anna nem is kételkedett. Gyermekkoruk óta ismerték és szerették egymást olyasfajta ősbizalommal, mint E. Ferrante Nápolyi regényeiben Lenú és Lina.   

Szóval odaült a tükör elé és mielőtt bele nézett volna, eszébe jutott, milyen nehezen jöttek és milyen kevesen voltak az öndicsérő szavak az első alkalommal. Akkor azon tűnődött, képes e egyáltalán egy negyvenes (magyar) nő arra, hogy magát, az arcát kémlelve, őszintén meglelje a szépséget és azt még hangosan ki is mondja. Nem mintha az ember lánya nem tudná megtalálni önmagában a bájt, amivel még a negyedik X után is vonzó lehet bárki számára. De mégis ott motoszkált tudat alatt a berögzült séma, az intelem: a szépség nem érdem, csupán egy múló állapot. És ő még ez alapján szocializálódott. Holmi kikényszerített, álszerénységes szépségben, az önszeretetet a hiúsággal és beképzeltséggel azonosított kifejezések árnyékában. Egyszer, amikor egy jó barát - és valóban csak az volt - azt mondta, „milyen jó a hajad, de szép vagy!”, ő erre azt válaszolta: igen, ma nem aludtam el a hajam, vagy jól sikerült elaludni. A férfi csupán annyit fűzött hozzá: „bárcsak egyszer azt hallanám, hogy köszönöm. Mindenféle magyarázkodás, szabadkozás nélkül mernétek végre helyeselni, egyetérteni. De a ti generációtok agyoncsapja a bókot.” Pedig a szíve mélyén nagyon is örült neki. Jól esett és sosem gondolta, hogy valaki csak érdekből dicséri. Húszévesen legalábbis. De hát az meg már rég volt.

Nekiveselkedett újra. Farkasszemet nézett a tükörrel és önmagával. Kicsit jobban szabadjára engedte a dicséretet, mert úgy érezte, ezekben a nehéz, kényszerbezárkózós időkben igazán megérdemel egy kis léleksimogatást önmagától is.  Szépen ívelt a szemöldököd, cicás a zöld szemed és amikor mosolyogsz még mindig hófehéren és hibátlanul bukkannak elő szabályos fogaid. Van pár szarkaláb a szemed körül és ha elhúzod a szád, az arcodon is megjelenik néhány kéretlen ránc. De ezekkel már rég megbarátkoztál. Szerethető vagy. És igen, sokan kedvelnek. Kitartó vagy, bármibe belefogsz, azt végig csinálod. Hű társ vagy, igazi anyatigris, akinek a család szent és sérthetetlen, beleértve a szűkebb és tágabb rokonságot is. Aztán megbocsátó vagy, barátságos, és majdnem mindig következetes és megértő, aki figyelembe veszi mások érdekeit. Ja és pontos. Minden újdonságra nyitott. Vagy legalábbis majdnem mindre. És mindig mindenkivel őszinte.

 Na itt, ennél a kijelentésnél megfordult a világ. A tükör nem bírta tovább és visszaszólt. „A faszt! Már elnézést a vulgaritásért, de egyszer, legalább egyetlen egyszer be mernéd vallani csak saját magadnak, mit is érzel és gondolsz valójában? Felül tudnál kerekedni az álszentségen? Ki tudnád kapcsolni a Mit gondolnak mások gombot? Kaptál esélyt. Tőlem, már másodszor is. De úgy tűnik, képtelen vagy rá, hogy élj a lehetőséggel. De hát ez nem újdonság ugye? Jó párat elpuskáztál már. Ami a külsődet illeti, igazad van. Jó kis nő vagy te. Az is voltál mindig és ha valami rohadt betegség nem tör meg, akkor az is maradsz. A jég hátán is megélnél és fát lehet vágni a hátadon, edzett már az élet. És valóban sokan kedvelnek. Mert nehezen mondasz nemet. És valljuk be, kihasználnak. Mindegy, hogy ismerős, szomszéd vagy családtag, te elvállalod, megcsinálod, elintézed, helyettesíted, eteted, itatod, meghallgatod, sétáltatod, megveszed, kölcsönadod. Mert az a fixa ideád, hogy ezt a másik is így csinálná. Mert a korod ellenére annyira naiv vagy! Ez fáj a legjobban, hogy ezt kihagytad, pedig te vagy a nagybetűs Naiv. De azért besokallsz néha. Mert besokallsz és akkor a gondolataid legmélyén fortyogsz, akár egy robbanásra kész kukta. És egyszer csak hirtelen, olyan erővel buggyan ki belőled minden vallomás, mint ahogy az emésztetlen, romlott hal kívánkozik ki a gyomorból. És akkor kimondod végre, hogy igenis jó néha egyedül, mindenkitől távol, mert kell a csend. Hogy olyan álmod volt a legjobb barátnőd férjével, ami miatt a legközelebbi összejövetelen rá sem mertél nézni, mert az volt az érzésed, mintha ő is tudná. Hogy szóba sem akarsz állni a nővéreddel, mert a soványságmániájával anorexiába kergette a saját lányát. Rettegsz attól, hogy a fiad pipogyává válik egy manipulatív cafka oldalán, a lányod meg egy korodbelivel keresi majd a boldogságot. Megrémít a gondolat, hogy egyszer olyanná válsz, mint a nagynénéd, aki mindent és mindenkit kontroll alatt tartott. Valld be, hogy a francba küldenéd már a felső szomszédot, aki klumpában akarja letudni nap mint nap a kötelező tízezer lépést és mindezt este nyolc és tizenegy között teszi. És kinyírnád a denevért,- ha egyáltalán tényleg az volt -  aki miatt a világ karanténban várja a szebb jövőt. Hogy ki nem állhatod a fukarokat, a közönyösöket, a több százezres öltönyökben pózoló menedzsermajmokat, akik kéretlenül osztják az észt a munkahelyeden, mintha ők találták volna fel a spanyolviaszt. Hogy utálod a focit, a politikát meg egyenesen rühelled és ha nem kötne ide a család, már rég valahol máshol élnél, ahol kevesebbet lopnak és még van sajtószabadság. És hogy a kutyádat többre becsülöd sok embernél és nem azt siratod, aki elment, hanem aki itt maradt. És ha tudnád, megállítanád az időt és megmutatnád ennek az instant generációnak, hogy a rendíthetetlen sebességű változások sosem tudják felülírni a várakozás csodáját.

És a Tükör meghasadt.