A nő görnyedve állt a bevásárlókocsi felett. Verejtékcseppek borították a homlokát. Sápadt volt az arca, elfehéredett a szája széle. A fájdalom a deréktájon egyre erősödött. Aztán kis időre mintha elmúlt volna. Akkor megkönnyebbült és az előző napi téglacipelésre gondolt. - Biztosan nagyon meghúztam magam és ez lett a vége – súgta a mellette álló, aggódó férfinak. Próbálta előbbre tolni a kocsit, de a fájdalom erősödött, körbe fonta a meglett testet és a nő már nem volt képes állva maradni.

 – Mi van veled Annus? Most mit csináljak? – kérdezte kétségbeesetten a férfi, miközben megragadta a lassan összecsukló felesége karját. – Mentő kell - válaszolta az asszony elcsukló hangon, mikor egy újabb éles fájás hasított belé. - Majd én hívom őket - szólt a mögöttük álló fiatal nő, látván a rémülettől teljesen leblokkolt férfit.

Körülöttük már mindenki figyelt. A távolabbi sorokból is kíváncsiskodó tekintetek találgatták, vajon mi lehet. – Érdekes, hogy milyen tehetetlenné válik az ember egy ilyen helyzetben – jegyezte meg valaki, aki jobbnak látta nem beavatkozni. Aztán egyik pillanatról a másikra felülkerekedett a humánum. Vizes zsebkendő került Annus homlokára, egy másik bevásárlókocsiból takaró a dereka alá. A percek vánszorogtak, a mentő még váratott magára. Annus már mozdulni sem bírt a fájdalomtól, a sor meg állt…

Kora reggel érkezem. Harmat illat van. Nyár, langy. Keresem a házat. Hamar meglelem, hívogat az új, piros tető. A falusi ember korán kel – gondolom, mikor megáll mellettem egy asszony biciklivel. – Angyalom, nem akart az a leány becsapni senkit, higgyen nekem! Jobban vágyott az a gyermekáldásra, mint mink a nyári záporra aszály idején – mondja Róza néni, aki azonnal lecsap rám, ahogy belépnék a ház kapuján. Kicsi a falu, hamar híre ment ki vagyok és miért jöttem… -Testes asszony volt a lelkem mindig is. Meg aztán annyit dolgoztak az urával az utóbbi időben, hogy az aztán -az egész falu javára vált volna. Meg az a sok gólya a kertjükben! Mondtam is neki: Annuskám, hamarabb jön az a gyerek, mint gondolnád! Na ezt is leírhatja, de így ám, ahogy mondtam – köti a lelkemre. Aztán amilyen hamar ott termett, olyan hamar tovább is állt, mert a szilvalekvár nem vár, kevergetni kell, nehogy odakozmáljon.

Belépek a kapun. A fű épp csak sarjad, ezért a ház melletti vékony pallón megyek a hátsó udvarba. Anna már vár. Ujját a szája elé téve jelzi, hogy csak halkan, és két három méterrel odébb invitál. Kis kerti asztal, rajta illatos pite és limonádé. Letelepszünk a mögötte álló padra, melyen a párnákat már felmelegítették a kelő napsugarak. Mélyet szippantok a hegy lábánál elterülő falucska friss levegőjébe és várom a mesét…

- Nem tudtam - kezd hozzá a fiatalasszony. – Szégyenlem, mert az emberek egy része hazugnak, figyelemhajhásznak vagy éppen buta falusi libának tart. Magam sem értem, hogy lehet. Hogy nem vettem észre, és nem is éreztem. Csak hát mindig is nagydarab voltam és nem is nőtt a hasam jelentősen. Nem is beszélve a havimról, ami hol megjött, hol nem. Sosem volt rendszeres. A rosszullétek is elkerültek, csak a bélmozgások jelentkeztek egyre gyakrabban, de az meg korábban is gyötört, ezért sem figyeltem rá igazán. A múlt évben nekiálltunk rendbe tenni a nagyszüleimtől örökölt házat. Éjt nappallá téve dolgoztunk, mindent ketten csináltunk a férjemmel – mutat a takarosan felújított házra. - Persze ez nem magyarázat a kis Péter érkezésének körülményeire. És amikor felnő és megkérdezi, hogy jött ő erre a világra, hát nem tudom, lesz e merszem bevallani, hogy az áruházi rosszullétig mit sem sejtettem a létezéséről.

Nézem a babakocsit és az asztalon lévő bébiőrből hallom a kicsi egyenletes szuszogását. Csak hümmögök, elmajszolok egy pitét, kiül az arcomra az anyai kétség.

Túl szép, hogy igaz legyen ugye? – kérdezi, mintha belelátna a gondolataimba. Én is pont ezt gondoltam, mielőtt jöttél. De nem mondhatok mást, csak azt, ami történt. Már a mentőautóban megszületett – folytatja Anna. Minden rendben volt, csak a kismamakönyv hiányzott a vizsgálatokkal. Senki nem értette a kórházban, hogy történhetett ilyesmi. De mivel a baba egészséges, - hála a jó Istennek – mi pedig a férjemmel csak sírni tudtunk a boldogságtól, nemigen firtatták a dolgot. Csak egy nővér ajánlotta, hogy fel kellene keresnem egy pszichológust, aki segít feldolgozni a történteket. De nekem nem kellett semmilyen segítség. Én nem lettem depressziós. Az anyám meg a húgom pedig mindenben segítettek az első hetekben. És igazán hálás vagyok a védőnőnkért, aki mindenféle előítélet nélkül kezdettől támogat. A férjem is összeszedte magát a nagy riadalom után – emlékszik vissza mosolyogva. -Amíg a kórházban voltunk, gyerekszobát varázsolt a házunkba. Gyere, megmutatom – nyúl a bébiőrért és már vezet is befelé. Pici, világoskékre festett szoba látványa fogad. Benne kiságy hófehér takaróval. Az egyik sarokban fából készült hintaló figyel, a másikban óriási plüssmackó. A plafonon este halványan világító csillagok. Igazi kis babakuckó – gondolom és miközben kilépek, viszek magammal egy csöppnyi babaillatot. Azt a jószagút, amit a kicsik izzadt tarkója áraszt.

-Hát így élünk, most már hárman, boldogan – kísér a kapuhoz. Megállok egy pillanatra a babakocsi mellett és bele kukkantok. A kis Péter alussza az igazak álmát. A reggel hatórási szoptatás után tízig még biztosan. – Nagyon jó baba - nyugtázza az édesanyja. Még csak három hónapos, de már majdnem végig alussza az éjszakát. Amióta megszületett, mindenben hozzá igazodunk. Csak neki, érte élünk. Legalább ezentúl, ha előtte nem is úgy volt…   

Utószó

Titkolt terhesség, mentális probléma – mondja a szülész- nőgyógyász, aki több, mint húsz éves praxisa során nem találkozott még hasonló esettel és az igazat megvallva, nem tud hitelt adni a hallottaknak. Így valóban ott marad a kérdőjel, lehetséges e kilenc hónapig a szív alatt hordani a gyermeket szinte észrevétlenül? Képes lehet a test olyan tréfát űzni, mely lehetővé teszi az elképzelhetetlent? Alárendeljük magunkat a tudománynak, saját tapasztalatainknak, vagy hiszünk egy mesébe illő történetnek? Mindenki maga döntheti el…