Emlékeztek a csávóra, aki mindenáron meg akarta dönteni a Hajnal Tímeát? Na, hát az én voltam. Tegnap nem kevésbé fontos küldetés várt rám. Ha azt vesszük, még fontosabb is. Mellettem iszogatott egy szánalomra méltó negyvenes. A panaszáradatát hallgattam egy bárban egész este. Mit este? Egész éjjel. Úgy megsajnáltam, hogy a piától bűzlő sopánkodása után, olyan hajnaltájt – mondom Hajnal tájt - még a fejét is fogtam, amíg hányt. Az egyértelműen lejött, hogy nem szokta, meg nem is bírja a piát. Annyira reménytelennek tűnt, hogy azonnal megesett rajta az a jó szívem. Na szóval, nem csak meghallgattam, de el is láttam frankón néhány hasznos tanáccsal. Csak úgy, értitek? Spontán. Na, elmondom, mi volt.

Így kezdte: „Azt mondják, ez generációs probléma. Hogy túl szigorú vagyok, meg kimondottan hülye, ha azt hiszem, mi nem így csináltuk. Hogy én csak fogjam be a számat, mert annak idején is előfordult, hogy egy fiatal tökrészegen ment haza. Igen. Tényleg, előfordult. Húsvét hétfőn, mikor az öregek pálinkával itatták és jót röhögtek rajta. Igen, előfordult egy esküvőn, egy születésnapi bulin vagy az érettségi banketten. De nem heti rendszerességgel.  És nem ájulásig ment az ivászat, mint manapság”. Erre én: Nem persze. Sőt, most még a lányok is erőteljesen beszálltak a játékba, néha jobban bírják, mint a vetélkedő hímek. Tudom én is, hogy megy ez. Narancslé csak vodkával, a kólába meg ott a rum. Aztán berókázik az ágyba, és máris ott lubickol a jó kis sárgarépás undormányban. Gondolj bele, milyen jól mutat az másnap a hosszú hajában? De hidd el megéri, mert így tanulja meg a korlátait, nem igaz?  Mire ő: „Hát ne velem, ne mellettem és ne 15 évesen! Vagy tényleg van valaki, aki szerint ez így normális mostanság? Hogy nem merek lemenni a Duna partra sétálni, mert lépten-nyomon spicces, üveget emelgető fiatalokba botlok? Ittas tizenéves lányokba, akik, ha elsétálunk mellettük obszcén megjegyzésekkel közlik, hogy a férfi az oldalamon „még bejönne egy körre…” Ilyenkor úgy érzem, elvesztek minden reményt.  Persze az is igaz, hogy minket nem tömtek ki a szüleink pénzzel. Csórók voltunk és örültünk, ha jutott új gatya a seggünkre. De tudtuk értékelni és volt miről beszélgetnünk, nem a rohadt telefont nyomkodtuk egész nap. Telefon? Még a vonalasra is évekig vártunk.” Mire én: Ja, telefon az nem volt, de üveg azért akadt a házibulikon. Emlékezz csak vissza, hogy forogtak azok a ruszki, pezsgős zöldek ott a szőnyegpadlón... Egy pörgetés jobbra, egy meg balra, aztán egyszer csak már ruha sem volt rajta. Na ezt add össze kisanyám, rímbe öntöttem neked itt a lényeget. Vágod mennyire átérzem a problémádat? Na erre kitört belőle a bőgés és csak úgy nyomta nekem, de full őszintén.

 „Megszületik a gyereked, akire oly régóta vágytál. Kínok kínjával hozod erre a romlott világra és azon küszködsz, hogy megadd neki a legjobbat, a legtöbbet, hogy ő többre vihesse, jobban élhessen, mint te valaha is. Szóval gürizel naphosszat, ha kell két helyen is (nem akartam félbe szakítani, mert annyira beleélte magát, de azért átfutott az agyamon, hogyha a jószerencse közelebb taszította volna a politika copákos zsírosbödönjéhez, nem kellene két helyen güriznie, az fix. Bár ahogy elnézem, inkább rá avasodna az a bödön zsír, mintsem a kenyerét abba mártogassa. Na, de ez csak egy kis gondolati kitérő, menjünk is tovább), mert megfogadtad egyszer nagyon régen, ha neked gyereked lesz, az lubickolni fog a tejben-vajban, odafigyelésben, szeretetben. Érted? És nem érdekel, hogy   kihasznál és manipulál, hisz ettől eredendően gyermeki, te csak terelgeted és azt hiszed, mindent jól csinálsz, miközben századszor is rád tör a kétségbeesés, ha eltüsszenti magát. Aztán egyszer csak elérkezik a pillanat, amikor úgy érzed, kicsúszott a gyeplő a kezedből és ott gyötör belülről a gondolat, hol rontottad el, miért változott ekkorát? Mert elkezdődik a buli és vele együtt a vedelés. És bármerre nézek, mindenütt ugyanazt látom. Mindegy melyik iskolába jár, mindegy, hogy mit lát otthon, előbb utóbb úgyis elkezdi, mert azt gondolja, ezzel válik felnőtté és így nem lóg ki a sorból. Ha tiltod, annál inkább csinálja és miközben kényszeresen próbál megfelelni az elvárásaidnak, hazugságra vetemedik lépten-nyomon, mert bármilyen kamasz is, de szeret téged és így akar megvédeni a valóságtól, miközben a szemedre veti, hogy buborékban élsz. Ha pedig megkérdezed, csakúgy óvatosan, mert nem akarod megbántani, mert imádod, hiszen a véred, - hogy miért isztok, hiszen annyira ráértek még- akkor annyi a válasz, hogy: hát a buli kedvéért, meg a lazulás, a barátok, és különben is mindenki ezt csinálja, hogy a világ megváltozott és hetente egyszer enyhíteni kell a nyomáson és örüljünk, hogy ez nem drog, csak egy kis vodka… Te meg közben úgy érzed, már nyelni is alig tudsz. Csak arra gondolsz, ha most kinyitod a szád, olyan lesz az, mint egy ártatlan hógolyóból keletkező megállíthatatlan, mindent letaglózó lavina. Nagy a nyomás mi? A rohadt életbe! Rajtatok nagy a nyomás? Mert el kell olvasni egy kötelezőt, mert meg kell tanulni ötven szót, mert az egyik tanár megunta a pökhendiségeteket és hatosával felelteti a népet minden órán? Egyáltalán bocsánat, hogy tanulni is kell(ene).” 

Na, itt aztán annyira elborult arany szívem, hogy ő maga volt a lavina, de úgy tisztességgel. Ha akartam volna, sem tudtam volna megállítani, ezért aztán gyorsan rendeltem neki még egy vodkát, mert tudtam, hogy most fog következni a bezzeg az én időmben. Nem baj, hadd játssza, a bakelit ma úgyis újra pörög. 

 „Ti azt hiszitek nekünk más volt? Hogy az érettségit csak úgy ajándékba kaptuk? És nem volt laptop, számítógép meg ez a sok okos szar, ami nélkül ti még a vécére se tudtok kimenni! Csak könyv volt, meg füzet, meg iszonyat tempó, amivel dolgoztunk, főleg akkor, ha többre akartuk vinni, mint a szüleink. Szóval, ne gyertek nekem ezzel a szánalmas tanulás dumával, mert semmivel sem vagytok jobban terhelve, mint mi annak idején. Meg válás is volt dögivel.  És igen, a mi generációnkat sem viselte meg kevésbé, ha az anyja vagy az apja lelépett egyik pillanatról a másikra és mi sem örömkönnyeinket nyaldosva ünnepeltük a pótlékokat.  Ott voltunk gyerekként, megéltünk és túléltünk sok mindent csak éppen nem téli szalámival, hanem zsíros kenyérrel. Te talán  meg tudod mondani, hol a hiba? Mit csinálunk ennyire rosszul?”   

 Na, csakhogy végre szóhoz jutottam.  Majd én megmondom. Bennetek van a hiba. A szülőkben. Ti vagytok az elcseszettek. Mert mindent meg akartok adni. Mert azt gondoljátok, csak akkor tesztek jót, ha igenemberek vagytok. Ha az ivari extramotiváltnak dupla ágyat vesztek első szóra, mert hamarosan nálatok alszik a leendője. Ha ejnye-bejnyéztek szemlesütve, amikor nem megy be órára, vagy éppen kioson otthonról egy másik hasonszőrűvel éjnek évadján. Ha első szóra megkapja a cipőt ötven „ káért” és csakis a netről, mert ami a boltban van, attól már „kiég”. Na ez itt a hibaforrás. Meg azért az sem mellékes, hogy a kezükbe adjátok a piát. „Mert inkább itthon igya meg, akkor legalább nem tesznek neki bele semmit a szórakozóhelyen, vagy mert akkor nem mással veteti meg, hiszen 18-as karika a világon semmitől sem véd, inkább csak arra tanít és ösztönöz, hogyan vágd át. Mert aki akarja, az úgyis megissza a magáét. Olyan kocsmárost meg még nem láttál életedben, aki elkérné az igazolványt mielőtt kiadná a piát. És kit érdekel mindez? Az ilyeneken kívül, mint te, senkit. Csak menjen a gazdaság. Ezért aztán azt mondom neked, ne küzdj! Hagyd a picsába! Mert egyedül kergeted ezt az idealista álmot, egyre frusztráltabb leszel, elveszíted a barátaidat, mert őket sem tudod meggyőzni az igazadról, hiszen mindannyian ittak fiatalon, csak éppen azt felejtették el, hogy az huszonévesen történt és nem tizen. Meg azt mondom, bízzál a gyerekedben! Mégiscsak belőled bújt ki, ahogy elnézlek, olyan nagy baj nem lehet. És tudod, mit mondanak? Hát azt, hogy olyan gyorsan röpülnek az évek! Mindössze néhány tucat bulizós, átvirrasztott éjszaka rókával vagy anélkül, azt meg kibírod, akárhogy is. Látom én, nagy harcos vagy te, bár az indiánneved biztos a Sopánka lenne. Szóval tartsál ki, ha meg úgy érzed, nagy a gáz, a vodka sosem hagy cserben…