A nő görnyedve állt a bevásárlókocsi felett. Verejtékcseppek borították a homlokát. Sápadt volt az arca, elfehéredett a szája széle. A fájdalom a deréktájon egyre erősödött. Aztán kis időre mintha elmúlt volna. Akkor megkönnyebbült és az előző napi téglacipelésre gondolt. - Biztosan nagyon meghúztam magam és ez lett a vége – súgta a mellette álló, aggódó férfinak. Próbálta előbbre tolni a kocsit, de a fájdalom erősödött, körbe fonta a meglett testet és a nő már nem volt képes állva maradni.

 – Mi van veled Annus? Most mit csináljak? – kérdezte kétségbeesetten a férfi, miközben megragadta a lassan összecsukló felesége karját. – Mentő kell - válaszolta az asszony elcsukló hangon, mikor egy újabb éles fájás hasított belé. - Majd én hívom őket - szólt a mögöttük álló fiatal nő, látván a rémülettől teljesen leblokkolt férfit.

Körülöttük már mindenki figyelt. A távolabbi sorokból is kíváncsiskodó tekintetek találgatták, vajon mi lehet. – Érdekes, hogy milyen tehetetlenné válik az ember egy ilyen helyzetben – jegyezte meg valaki, aki jobbnak látta nem beavatkozni. Aztán egyik pillanatról a másikra felülkerekedett a humánum. Vizes zsebkendő került Annus homlokára, egy másik bevásárlókocsiból takaró a dereka alá. A percek vánszorogtak, a mentő még váratott magára. Annus már mozdulni sem bírt a fájdalomtól, a sor meg állt…

Kora reggel érkezem. Harmat illat van. Nyár, langy. Keresem a házat. Hamar meglelem, hívogat az új, piros tető. A falusi ember korán kel – gondolom, mikor megáll mellettem egy asszony biciklivel. – Angyalom, nem akart az a leány becsapni senkit, higgyen nekem! Jobban vágyott az a gyermekáldásra, mint mink a nyári záporra aszály idején – mondja Róza néni, aki azonnal lecsap rám, ahogy belépnék a ház kapuján. Kicsi a falu, hamar híre ment ki vagyok és miért jöttem… -Testes asszony volt a lelkem mindig is. Meg aztán annyit dolgoztak az urával az utóbbi időben, hogy az aztán -az egész falu javára vált volna. Meg az a sok gólya a kertjükben! Mondtam is neki: Annuskám, hamarabb jön az a gyerek, mint gondolnád! Na ezt is leírhatja, de így ám, ahogy mondtam – köti a lelkemre. Aztán amilyen hamar ott termett, olyan hamar tovább is állt, mert a szilvalekvár nem vár, kevergetni kell, nehogy odakozmáljon.

Belépek a kapun. A fű épp csak sarjad, ezért a ház melletti vékony pallón megyek a hátsó udvarba. Anna már vár. Ujját a szája elé téve jelzi, hogy csak halkan, és két három méterrel odébb invitál. Kis kerti asztal, rajta illatos pite és limonádé. Letelepszünk a mögötte álló padra, melyen a párnákat már felmelegítették a kelő napsugarak. Mélyet szippantok a hegy lábánál elterülő falucska friss levegőjébe és várom a mesét…

- Nem tudtam - kezd hozzá a fiatalasszony. – Szégyenlem, mert az emberek egy része hazugnak, figyelemhajhásznak vagy éppen buta falusi libának tart. Magam sem értem, hogy lehet. Hogy nem vettem észre, és nem is éreztem. Csak hát mindig is nagydarab voltam és nem is nőtt a hasam jelentősen. Nem is beszélve a havimról, ami hol megjött, hol nem. Sosem volt rendszeres. A rosszullétek is elkerültek, csak a bélmozgások jelentkeztek egyre gyakrabban, de az meg korábban is gyötört, ezért sem figyeltem rá igazán. A múlt évben nekiálltunk rendbe tenni a nagyszüleimtől örökölt házat. Éjt nappallá téve dolgoztunk, mindent ketten csináltunk a férjemmel – mutat a takarosan felújított házra. - Persze ez nem magyarázat a kis Péter érkezésének körülményeire. És amikor felnő és megkérdezi, hogy jött ő erre a világra, hát nem tudom, lesz e merszem bevallani, hogy az áruházi rosszullétig mit sem sejtettem a létezéséről.

Nézem a babakocsit és az asztalon lévő bébiőrből hallom a kicsi egyenletes szuszogását. Csak hümmögök, elmajszolok egy pitét, kiül az arcomra az anyai kétség.

Túl szép, hogy igaz legyen ugye? – kérdezi, mintha belelátna a gondolataimba. Én is pont ezt gondoltam, mielőtt jöttél. De nem mondhatok mást, csak azt, ami történt. Már a mentőautóban megszületett – folytatja Anna. Minden rendben volt, csak a kismamakönyv hiányzott a vizsgálatokkal. Senki nem értette a kórházban, hogy történhetett ilyesmi. De mivel a baba egészséges, - hála a jó Istennek – mi pedig a férjemmel csak sírni tudtunk a boldogságtól, nemigen firtatták a dolgot. Csak egy nővér ajánlotta, hogy fel kellene keresnem egy pszichológust, aki segít feldolgozni a történteket. De nekem nem kellett semmilyen segítség. Én nem lettem depressziós. Az anyám meg a húgom pedig mindenben segítettek az első hetekben. És igazán hálás vagyok a védőnőnkért, aki mindenféle előítélet nélkül kezdettől támogat. A férjem is összeszedte magát a nagy riadalom után – emlékszik vissza mosolyogva. -Amíg a kórházban voltunk, gyerekszobát varázsolt a házunkba. Gyere, megmutatom – nyúl a bébiőrért és már vezet is befelé. Pici, világoskékre festett szoba látványa fogad. Benne kiságy hófehér takaróval. Az egyik sarokban fából készült hintaló figyel, a másikban óriási plüssmackó. A plafonon este halványan világító csillagok. Igazi kis babakuckó – gondolom és miközben kilépek, viszek magammal egy csöppnyi babaillatot. Azt a jószagút, amit a kicsik izzadt tarkója áraszt.

-Hát így élünk, most már hárman, boldogan – kísér a kapuhoz. Megállok egy pillanatra a babakocsi mellett és bele kukkantok. A kis Péter alussza az igazak álmát. A reggel hatórási szoptatás után tízig még biztosan. – Nagyon jó baba - nyugtázza az édesanyja. Még csak három hónapos, de már majdnem végig alussza az éjszakát. Amióta megszületett, mindenben hozzá igazodunk. Csak neki, érte élünk. Legalább ezentúl, ha előtte nem is úgy volt…   

Utószó

Titkolt terhesség, mentális probléma – mondja a szülész- nőgyógyász, aki több, mint húsz éves praxisa során nem találkozott még hasonló esettel és az igazat megvallva, nem tud hitelt adni a hallottaknak. Így valóban ott marad a kérdőjel, lehetséges e kilenc hónapig a szív alatt hordani a gyermeket szinte észrevétlenül? Képes lehet a test olyan tréfát űzni, mely lehetővé teszi az elképzelhetetlent? Alárendeljük magunkat a tudománynak, saját tapasztalatainknak, vagy hiszünk egy mesébe illő történetnek? Mindenki maga döntheti el…

„Anya, én annyira sajnálom, de ugye nem történik semmi rossz?”

- Gyere már apa! Tizenéves kölyök sürgette a vonaton helyét kereső apját, anyja szótlanul állt mellette. A férfi próbálta átküzdeni magát az ülések között heverő csomagrengetegen. Szinyórák és szinyórék helyezték magukat kényelembe, technikai kütyüjeik bűvöletében, megfeledkezve a körülöttük lévő világról. Csupán egyetlen pillanatra kapták fel fejüket az idegenül csengő mondat hallatán, azon töprengve, vajon honnan szalajtották ezeket? Ritka arrafelé a magyar szó. Valahol délen járunk, a Belpaese egyik legdélebbi pontján.

Már mindenki elhelyezkedett, csak azok ketten nem ültek még le. Az asszony meg a fia. Pedig ott volt előttük a három, egymás melletti szabad szék. De a nő csak téblábolt, mintha zavarban lenne. Látszott rajta, hogy kutakodik. Máshol talán jobban érezné magát, de hiába pásztázta végig a kupét, csak az a három hely volt szabad. - Te ülj belülre, oda az ablak mellé - mondta az időközben odaért férjének. Aztán ő elfoglalta a középső ülést, a fiát pedig a szélsőre ültette. A lehető legtávolabb a Másiktól. A Fiútól, aki velük szemben, az ablak mellett húzta meg magát. Elnyűtt holmikba burkolt teste nekifeszült az ülésnek. Kávé színű arcát csak egy pillanatra emelte feléjük, hajtotta a kíváncsiság. De a szemeiben ott ólálkodott a félelem. Futni, menekülni, ha kell. Megszokta már. Akár az üldözött vad, mely megpihen az életet adó folyónál, miközben legyek tucatjai élősködnek poros szemhéján és kiharcolják jussukat a szájzugban megbúvó csöppnyi nyálból. Mint a préda a vadonban. Olyan volt az a Fiú. Pont olyan.

Aztán mintha lecsendesedett volna a vihar mindannyiuk fejében. A férfi barátságosan odavetett egy csáót, világot járt embernek tűnt, természetes volt neki a látvány. A Fiú azonban nem szólt, csak az járhatott a fejében, induljunk már.  A nő kényszeredetten elmosolyodott, fia pedig zavarban volt attól, amit látott. Gyerek még. Akkor is, ha már nem. Mint az a Másik. Féligazságok terelgetik ebben a veszett, zűrzavaros és egyszerre csodálatos világban. De tiszta még. Hiányzik belőle a tudatos álca, a belső gát, amivel félelmeit, kételyeit mesterien álcázni tudná. - Miért van itt? Miért van egyedül? Van jegye? És ha beteg? Anya, én annyira sajnálom, de ugye nem történik semmi rossz? - sorjáztak kérdései. - Nyugodj meg, minden rendben - csitította anyja szelíden. Az ösztön, a segíteni akarás pedig már ott toporzékolt türelmetlenül. A nő egy pillanatig tétovázott, aztán nyúlt is a táskában lapuló süteményért, hátha éhes az a Másik vagy szomjas talán. De a férfi jobbnak látta csak hagyni. Nem kell. Ne éreztessétek vele még ti is, amit úgyis tud. Nem szólt, de tekintete beszélt helyette és a nő értette a pillantást. Letette hát a zsákot és csak bámult ki a szutykos ablakon. Mintha a zsúfolt pályaudvar látványától várta volna a kínzó tehetetlenségre a megoldást.    

Aztán a vonat elindult végre. San Gennaro áldásával, a Vezúv oltalma alatt észak felé vette az irányt. Nekik, hármuknak egy újabb meseszép úti cél, mielőtt haza térnek. Neki pedig a remény, hogy otthonra talál…

Jártál már olyan lakásban, ahol teáskanna világítja be a plafonról a konyhát, serpenyőből készült óra mutatja az időt és villából van a szekrények fogantyúja? Nem? Hát én igen és szívesen megmutatom neked. Laikus jóbarátként és nem lakberendező szakemberként nyerhettem bepillantást kedves barátnőm győri otthonába, mely teljes belső kialakításának ő volt a megálmodója. Néhány szaki persze besegített, amikor a szekrények összeszereléséről volt szó, de a kisebb nagyobb részletek, a kiegészítők szinte mind a sümegi közgazdász fantáziájának, kreativitásának és ahogy ő fogalmaz, az „infantilizmusának” szüleményei.

Esős, borult reggelen indulok hozzá. Felbattyogok a nemrég épült társasház harmadik emeletére és már az ajtóban olyan látvány fogad, mely azt sugallja: Gyere be! Páfrányok nyújtotta zöldzug az ajtó lábánál pihenő, pöttyös gombáknak. Katicák a lábtörlőn, vidám kopogtató az ajtón, mely már nyílik is, utat engedve a kíváncsiskodónak.  Andi mosolyogva beinvitál. Citromfűtea illata járja át a szobát, az asztalon pufók fánkok várnak a kóstolásra. De én csak nézelődőm, Andi meg mesél…

-Gyerekként, amikor eltűntem a lakásból, tudták a szüleim, hogy apukám műhelyében egy fúróval és egy furnérlemezzel a kezemben megtalálnak – idézi kezdeti próbálkozásait. – A barkácsolás iránti szenvedély a szüleimtől származik. Édesapám szinte egyedül építette fel a házunkat, édesanyám pedig a kertünkben művelt csodát. Szuper időtöltés volt kitalálni és megvalósítani mindig valamit, de aztán a barkácsolás nekem csak hobbi maradt. Hogy szüleim szavait idézzem: „meg is kell élni valamiből”, így aztán más irányba terelődtem. Jó tanuló voltam, ment a matek és az idegennyelvek, így lettem közgazdász. Bizonyos szempontból a munkám is igényel kreativitást, de azért a falfestés valami egészen más.

A 45 négyzetméteres lakás nappalijának fő falát színes pöttyökből kirakott, „kiterített” földgömb díszíti. Még jó, hogy ott volt Vali, a mindenre elszánt és kapható barátnő, aki hol tanáccsal, ötlettel, máskor meg ecsetelő, pemzliző munkával segítette megvalósítani Andi álmát. – A barátaim szinte mindannyian kicsit infantilisek, de nagyon lelkesek – mondja mosolyogva, amikor a falfestésről kérdezem. – Apró szivacsokkal pöttyöztük ki az egészet, gondolhatod, nem két percig tartott, de megérte. Az elsőt úgy tíz évvel ezelőtt festettem és azóta valaki mindig megtalál, ha ilyet szeretne.

A falon a kontinensek sorakoznak, de a tengerek, óceánok világa visszaköszön az azúrkék kiegészítőkről, a szürke és okkersárga tengerisün puffokról.  

-Inkább gyűjtök, mintsem fürdőzök – nevet, miközben a kanapé előtti kis asztalon lévő kagylógombolyagokat bámulom. – De nem csak a tengernél lelek értékes darabokra. Imádom a kézműves piacokat is. A legnagyobb kincseimre ott bukkantam. Nézd ezt a kis vízforralót – mutat lelkesen a plafonról lelógó, múltidéző, csipkével nyakkendőzött teáskannára. - Csakúgy bandukoltam a Liliompiacon, amikor megpillantottam. Tudtam, hogy csakis ő világíthatja be a pici konyhámat. Az alumínium hordókból készült ülőkék már magukat adták, mintázatuk megegyezik a lámpáéval. Nézd, ha felhajtom a bőrülést, a hordókban bármit tárolhatok - fűzi hozzá. Egy újabb szuper ötlet – gondolom.  És akkor észreveszem a fogantyúkat a konyhaszekrények ajtaján.  – Alpakka villa, vagyis az volt valaha – folytatja a mesét. Egy tapolcai ékszerész lány kezemunkája. Harminc készült belőle és mindegyik más.

Nézelődöm, sorra veszem őket. Itt egy szélfútta haj, amott egy kos szarvai, megint másutt egy violinkulcs, ott meg mintha ölelkeznének a villa ágai. Ebből készült a bejáratnál a fogas és a hálószoba szekrény is ilyen villákkal nyitható. Az azonos anyag egységességet, a változatos megformáltság hangulatos dinamikát áraszt. Egyszerűen imádom!                      

Aztán kipillantok a konyhaablakon és megakad a szemem a 10 négyzetméteres erkélyen, ami egy igazi relaxációs sziget. Hortenziák, citromfű, levendula, leander ékeskedik a virágkuckóban. Kis fa asztal, kinyitható székekkel amolyan vendégváróként. És Andi kedvence a túloldalon, a cseppfotel két papírlámpással. – Ha az ember lánya éjt nappallá téve nyomja egy multi darálójában, nem árt, ha van egy kis szabad levegőd a teljes kikapcsolódásra. Látod ott Fifit? – mutat a virágok közt megbúvó zöld bozontra. – Ha már nem bírom a multilétet, fűfejeket árulok majd a piacon – mondja nevetve. Persze tündérlakkal együtt kínáljuk majd őket Vali barátnőmmel. Mert a tündérek, manók mindenütt velem élnek, éberen tartják a gyermeki lelkemet – suttogja. És valóban. Bármerre téved a tekintetem, ott lapulnak. A konyhaablakban a Lányok, a kertben a virágok tavasztündérei, a bejáratnál a rőtszakállú vendégfigyelő és a hálóban, pitypangok ölelésben egy téli manó. Pitypang lebben a szélben. Egy újabb falfestmény. – Babaszobába gyakran kérnek ilyen mintát a barátok és ez az én ajándékom. Egyébként mikor odakint találok, a mai napig elfújom. Annyira klassz, ahogy a sok kis ejtőernyőst repíti a szél. Próbáld ki, tetszeni fog – biztat önfeledten. A pitypang alatt egy új szerzemény, a halványszürke, mandalamintás takaró fedi az ágyat.

Az ablakot aprólékosan kidolgozott, horgolt függöny dísziti.

– Horgolni még sajnos nem tudok – folytatja Andi. Anyukám régi ismerőse, egy nyolcvanéves néni készítette a két kis függönyömet a konyhára és ide a hálóba is. Gyönyörű ugye? Na ezt szeretném még én is megtanulni, ez a következő cél. De most már gyere, idd meg a teádat, mert teljesen kihűl – unszol, míg én az aprócska, igényesen kialakított fürdőszobába kukkantok.

A homokszínű csempén kerámia kismadár ad otthont a piperének. A lakás földszínei még a gondosan hajtogatott törölközőkön is visszaköszönnek. Annyi minden van itt - gondolom-, és mégis minden a helyén. Otthon, otthonosan. Ahova az ember belép és egyszerűen csak jól érzi magát.

-Szeretem a kis lakásomat, a maga káoszával, mert mindenben én vagyok. És tudod, megijeszt a tény, hogy valaha elköltözöm innen, mert évek óta most érzem igazán otthon magam. De egyszer lesz majd egy házam – súgja sokat sejtetően. Én pedig felhörpinten a kihűlt, de jóízű teámat és útnak indulok a búcsúzóul kezembe nyomott szalagos fánkkal…

„Ugyan hagyd már! Mire mennél vele? A helyzet attól még nem változik, te meg felőrlődsz benne teljesen. Beteg meg idős ember mindig lesz. Nővér kevés, a fizetés meg?  Méltatlan. És a bánásmód is, főleg, ha lejárt az időd. Á, hagyjuk is” - legyint.  Barátom szavai ezek. Könyörtelenül dobolnak homlokom mögött. Lázadnék ellene, de nem tudok. Inkább bort iszom víz helyett. Nem prédikálok és nem ítélkezem. Csak észlelek és hangomat magamba fojtva elmélkedem. A kiégett orvos maga előtt mormolt szavain, amikor a megfáradt testet egy nyavalyás, száraz kóróhoz hasonlítja. A spicces honatya kijelentésén, miszerint „köztünk legyen szólva, a bottal járók csak rontják az összképet”. A bensőm kiált. Hova lett az emberség belőletek? De csak suttogok. Hiába üvöltenék

A helyzet az, hogy minden csak rajtad múlik. Szánalmasan fájó felismerés, de így igaz. Tudom, nehezen fogadod el. Szinte lázadsz a gondolattól is, hogy az idő múlik és egyre több a panasz, mert fizikailag fáj. Minden. A test és a lélek is. Te meg lázadsz, mert annyira szeretnéd megőrizni olyannak, amilyen volt, amikor még minden kívánságodat leste és első szavadra ugrott. Lázadsz, mert a szíved szakad meg, amikor vizes kendővel törlöd kiszáradt ajkát és fájdalmasan hasít beléd a tehetetlenség érzése a betegágyánál. Lázadsz, mert azt hiszed, nem tudsz gondoskodni róla, mert gürizel naphosszat, hogy a gyereked legalább három különórára járjon, mert ez így dukál manapság.

Ő meg csak vár. Kivár csendesen. Hátha akad egy perced, hogy felhívd és megkérdezd jól van e, mert akkor legalább ő megnyugodhat, hogy igen, te jól vagy. Mert neki te vagy a legfontosabb. Akkor is, ha elmúltál negyven vagy életed delelőjén jársz. Szeresd, amig megteheted. Csókold meg barázdásan is szép, sok napot látott arcát. Öleld magadhoz, simítsd végig gyengéden hajlott hátát, éreztesd vele, hogy igen, szükség van rá. Még akkor is, ha elmúlt nyolcvan vagy kilencven. Mert te is abban bízol, hogy megéred. Szerencsédre? Ha van szerencséd, akkor talán, igen...  Október elseje az idősek világnapja. Isten éltessen méltóságban minden idős embert!  

-Figyi! Lehetek őszinte? - kezd elemzésembe harmincas, blogszakértő tanácsadóm. - Hát persze - válaszolok gépiesen. Végülis azért vagyok itt, hogy kikérjem egy profi tanácsát. Bár a kérdése alapján túl sok jót nem remélek, de jöjjön, aminek jönnie kell, hallgatom.

  -Túl sok itt a jelző - folytatja rendkívül határozottan. - Mert ahogy írsz, nincs azzal semmi gond. Szép, meg minden, csak esetleg nem olvassák. Tudod, mert ez olyan irodalom féle. Hasonlatok, metaforák…  Á, nincs erre igény, higgy nekem. Csak egyszerűen, jó? Mondjuk arról, hogy mi történt ma a boltban. Például, hogy valaki maga elé engedett a sorban az egy doboz fülcuciddal. Meg ilyesmi. Ez a kreatív írás lényege. Hogy azt mondom cserépkályha, te meg lelöksz esetleg pár pohárkával és dől belőled a szó, mert hagyod. Nincs gátlás, nincsenek konvenciók, ami jön, minden mehet. Csak semmi sallang, és kevés jelző. Kreatív egyszerűséggel, oks? Bízz magadban és menni fog- néz rám széles mosollyal, miközben kattintgat jobbra meg balra és már kész is a blogom.

Aztaaa... Ennyit bírtam e mélyreható elemzés után kibökni, bár őszintén szólva valami egészen más csúszott volna ki a számon, amit aztán jobbnak láttam a homlokom mögött hagyni. Akarom én ezt? Belefogjak egyáltalán? Nem elég, hogy én és a gép oly nagy távolságra vagyunk egymástól, hogy azt Makó és Jeruzsálem is megirigyelné, akkor még a jelzőimről is mondjak le egy doboz fültisztító pálcika kedvéért??

Mélázok, dilemmázom. És persze olvasok és utánanézek. Kreatív írás. Tanfolyamok többszázezerért, jobb agyfélteke meg bal, cikkhegyek, regény hosszúságú elemzések és magyarázatok, példák egyetlen kattintásra. Belemélyedek. Gondolom, nem lehet ez olyan vészes jó néhány év újságíróskodás és egy kiadott könyvvel a hátam mögött. Aztán ahogy olvasgatom, arra eszmélek, hogy hangosan kimondom: de hiszen mi pont ezt csináltuk a Drága Ági nénivel, az általános iskola negyedik osztályában, fogalmazás órán, harmincöt évvel ezelőtt… Az emlékek úgy fejbe kólintanak, hogy poharazás nélkül is mámoros állapotba kerülök. Meghatódva gondolok vissza életem meghatározó és legönfeledtebb nyolc évére, és arra az órára, amit a mai napig felemlegetünk.

Már épp becsengettek. Füzeteink ott hevertek lustán a firkáinkkal dekorált, szebb napokat látott padokon. Fográgta grafitceruzák várakoztak türelmesen a padok mélyedéseiben. November volt. Szürke, ködös, nyálkás. Gyerekek lévén nem sokat törődtünk az időjárással, és kihasználtunk minden percet, míg meg nem érkezett a tanítónk. Pintér papírgalacsinnal még egyszer nyakon lőtte Jucit- mindezt szerelme bizonyságaként - amiért bezsebelt néhány elismerő pillantást cimboráitól. Jucitól, akinek már a hajában is papírgalacsinok éktelenkedtek, csupán egy hosszan elnyújtott „te hülye” jutott. Mi meg, mint az együttérző barátnők serege, nagy igyekezettel, de ugyanakkor fújolások közepette szedegettük ki a göndör fürtjei közé ragadt, nyálas, galacsinokat. A hetes mindeközben nem győzte csitítani a többieket, hogy hagyják abba a vihogást, mert ha azt Ági néni meghallja, abból baj lesz. Abban a pillanatban nyílt a terem ajtaja. De nem lett baj. Sőt, egészen más történt. Osztályfőnökünk mókás sapkában, nyakig begombolkozva, hatalmas, egyujjas kesztyűkben lépett közénk. „Kiscsibék, kinéztetek már az ablakon? Esik a hó! – kurjantotta nagy vidáman.

Sapka, sál aztán irány az udvar”! Nem könnyű szavakba önteni azt az eufórikus állapotot, ami akkor végigsöpört rajtunk. Olyanok voltunk, akár a karámból kiszabadult csikók. Szerintem sem előtte sem utána nem öltöztünk fel olyan gyorsan, mint akkor. Arcunkat az ég felé fordítva faltuk a hatalmas pelyheket. Angyalkát játszottunk az udvar füvén növekedő hórongyon és iparkodva gyűjtöttük a kerítésen lapuló réteget a hógolyóknak. Kesztyű? Még hírből sem. Kezünk már lilult és gémberedett. Törődtünk is mi vele… Aztán egyszer csak kicsengettek. Csatakosan, kipirult arccal, kelletlenül vonszoltuk magunkat vissza a terembe. Épp csak megszabadultunk átázott kabátjainktól, sapkáink, sáljaink már a forró radiátoron lapítottak, amikor a mi irodalmi lelkületű Ági nénink így szólt: „Most gyorsan nyissátok ki a füzeteiteket. Nézzetek ki az ablakon és mielőtt teljesen belefeledkeznétek a hópihék táncába, írjátok le, hogy érzitek magatokat ebben a pillanatban és milyen érzés volt megmártózni az első hóban?”

 Az idő nem számított. Másnap bepótoltuk az elmaradt matekot. A legközelebbi szülői értekezlet után meg majd halálra rémültem, mert Anya könnyes szemmel tért haza és azt hittem nagy a baj. De kiderült, hogy az osztályfőnökünk felolvasást tartott a hópelyhes fogalmazásainkból és utána minden szülő bőgött a meghatottságtól, és hogy mi milyen okosak vagyunk.

Szóval, szerintem ez elég kreatív volt.

Úgyhogy visszatérve e kis kitérő után a DilemMámra, úgy döntöttem, belevágok. Én csak írni szeretnék. Kérdezni, válaszokat keresni. Nevettetni, megríkatni. Kiabálni, suttogni. Kételkedni és hinni. Rólunk, Rólatok. A gyerekeinkről. Szerelemről. Az életről. Jelzőkkel vagy jelzők nélkül, pohárkával vagy tiszta fejjel, akár „cserépkályhás- fülpálcikás” dilemmákról, kreatívan.

 Úgy, ahogy szeretném. Ahogyan azt én tudom.