Palkó alig várta, hogy felvirradjon egy újabb reggel. Fürgén kipattant az ágyból és pillanatok alatt ott termett a ruhásszekrénye oldalán csüngő, színes posztóból készült adventi naptárnál. A huszonnégy kis zseb szép sorban követte egymást. Mindegyiken gondosan hímzett számok jelezték a napok múlását. A hatodikon egy aprócska Mikulás nevetett hófehér, vatta bajusza alatt, az utolsót egy csodaszép, zöld karácsonyfa díszítette aranyló gyertyákkal az ágain. A kalendárium tetején pedig ott csücsült egy pufók, mézeskalácsot majszoló angyal, aki mosolygós szemmel kacsintott Palkóra mindig, amikor a kisfiú tekintete arra tévedt. A kedves adventi naptárt azonban nem csak Palkó, hanem a szomszéd kislány, Bori is nagyon szerette. Alighogy átjött játszani, első útja a posztóhoz vezetett.

 -Szabad? - kérdezte a kisfiút.

 - Igen, de vigyázz, nehogy leszakadjon ám, mert akkor nem raknak bele több meglepit az angyalok - intette óvatosságra barátját.

 – Jó, jó vigyázok - vágta rá Bori és oly mohón bújtak az apró ujjacskák egymás után a zsebekbe, mintha egy király kincse után kutatnának. - De hiszen ezek üresek! - kiáltotta Bori kissé csalódottan.

 -Persze, mert minden reggelre csak egy zsebbe rejtenek valamit az angyalok - mondta Palkó. - Ha jól viselkedtem, akkor meg is találom, mert anya mindig tudja, hogy melyikben kell keresni.

 - Igen az én anyukám is mindig tudja, melyik ablakot kell kinyitni -summázta Bori.

 - Biztos ők megbeszélik az angyalokkal és azért tudják – súgta sejtelmesen Palkó.

 - Hát lehet, de azért nem biztos, mert az angyalok láthatatlanok. Ezt az óvó néni is mondta. Pillanatnyi csend után Bori folytatta. - És ma kaptál? Mi volt benne? Az enyémben ilyen fincsi csoki volt – és ruhája zsebéből előhúzta a hintalovat formáló csokoládéfigurát.

 -Hű de szép – mondta lelkesen Palkó.

 -Tessék, a felét neked adom - nyújtotta Bori a darabkát, miután a hintaló fejét a szájába tömte. Hipp-hopp elmajszolták a finomságot, aztán Palkó kézen fogta a kislányt és a kincsesládájához vezette.

- Nézd, ez itt mind- mind a zsebekben volt. Egy arany dió, három ezüst mogyoró és idenézz! Ezt ma találtam - mutatott lelkesen a kis csomag gumicukorra. - Kigondoltam, hogy összegyűjtöm az összeset.

 - És nem is eszed meg? – kérdezte Bori csodálkozva.

- Most nem. Még gyűjtök hozzá.

- Én nagyon szeretem a gumicukrot - nézett az édességre sóvárogva a kislány.

- Én is - válaszolta kicsit tétovázva Palkó. - Na jó, ezt kibontom. De csak egyet vegyél jó?

- Köszönöm - mondta Bori és már rágcsálták is az ínycsiklandó finomságot, aztán vidáman játszottak.

Másnap reggel Palkó izgatottan szaladt a naptárhoz. De jaj, mi történhetett? Üres volt a zseb. Már az egész ökle ott kutakodott, de sajnos nem lelt semmire. A kisfiú nagyon elszomorodott és könnyes szemmel hívta anyát. - Anyuci, eltévesztettem a zsebet? Mert hiába keresem, teljesen üres. Biztos elfelejtettek az angyalok - nézett szomorú szemekkel édesanyjára.

- Dehogy felejtettek el Buksikám - simogatta meg a fejecskéjét anyukája, miközben szorosan magához ölelte. - Szerintem, biztosan nagyon sok helyre kellett menniük és talán csak nagyon elfáradtak. Képzeld, velem is történt ám ilyesmi, amikor kisgyerek voltam. Bizony előfordult, hogy olyan sokat dolgoztak meg repkedtek mindenfelé az angyalkák, hogy éppen az, amelyiknek hozzám kellett volna eljutnia aznap éjszaka úgy elfáradt, hogy elbóbiskolt. De aztán másnap mindenért kárpótoltak. Biztos vagyok benne, hogy most is valami hasonló történhetett és holnapra minden kiderül – nyugtatta meg anya Palkót és egy nagy cuppanós puszit nyomott az orrára.

– És neked mit hoztak anyuci és honnan tudtad, hogy elaludtak? - kérdezte Palkó könnyes szemmel.

- Hát szerintem várjuk ki a holnap reggelt, aztán meglátjuk, mi történik. Mert lehet, hogy ugyanaz lesz, mint ami velem történt és akkor maradjon inkább meglepetés - válaszolta anya és egy nagy bögre finom kakaóval engesztelte megszeppent kisfiát.

- De az még olyan soká lesz - morgolódott Palkó szürcsölgetve a meleg italt.

- Majd meglátod, milyen hamar eltelik az idő - mondta anya. - Az oviban nagyot játszotok, aztán nagyival irány a játszótér, és ma Bence is megy veletek. Este a kedvenc sajtos makaróniddal várlak haza. Aztán apával egy mókás fürdés és esti mese és észre sem veszed, már itt is a holnap reggel. És anyának igaza volt, minden úgy is lett. 

Palkó korábban ébredt, mint máskor. Tegnap este, biztos, ami biztos, még megkérdezte melyik zseb következik, nehogy véletlenül eltévessze. Odament hát a naptárhoz, ami úgy hívogatta, akár a frissen befagyott tó a korcsolyázni vágyókat. Lassan nyúlt a zsebbe, óvatosan, mintha attól tartana, megint csak a semmit fogja. De ott bizony egy nagyobb csomag gumicukor lapult és egy színes boríték ráragasztva. Palkó olyan izgatott lett, azonnal rohant anyáék szobájába.

- Apa, anya, ide nézzetek - kiáltotta örömtől csillogó szemmel, és már ott is termett az ágy tetején, nyújtotta anyának a kis borítékot kérlelve, hogy gyorsan nyissa ki és olvassa el, mi áll benne. Mintha a gumicukor nem is létezett volna…

 - Jól van, csak halkabban - kérlelte anya szelíden - épp csak kinyílt a szemem - suttogta. És akkor olvasni kezdte: „Íme a titok, s magyarázat, mi apró ajkunkról hozzád árad. Utunk során elfáradtunk, pilleszárnyunk megpihent, puha párnád arcod mellett menedék volt, úgy hiszem. S mikor pillánk lecsukódott – jaj csupán egy pillanat – az álompor a zsákocskánkból mind a szemünkre tapadt. Hangod keltett s ráébresztett, mindjárt észrevesz a gyermek! Elbújtunk hát, hisz tudod, kilétünk mindig titok. Kérünk szépen, jól őrizd meg e titkot, mert üzenetet nem írhatnak sosem az angyalok. Most az egyszer kivételt tettünk, hogy biztosan tudd, nagyon szeretünk!”

-Látod anya, tudtam én! Mégsem feledkeztek meg rólam, látod? - ugrált örömében Palkó. - És milyen sok gumicukrot kaptam - emelte a magasba az édességet boldogan. - Elvihetem az oviba? Adok belőle az óvó néninek és Borinak is. És nem csak egyet ám, hanem kettőt vagy akár hármat is.  

Emlékeztek a csávóra, aki mindenáron meg akarta dönteni a Hajnal Tímeát? Na, hát az én voltam. Tegnap nem kevésbé fontos küldetés várt rám. Ha azt vesszük, még fontosabb is. Mellettem iszogatott egy szánalomra méltó negyvenes. A panaszáradatát hallgattam egy bárban egész este. Mit este? Egész éjjel. Úgy megsajnáltam, hogy a piától bűzlő sopánkodása után, olyan hajnaltájt – mondom Hajnal tájt - még a fejét is fogtam, amíg hányt. Az egyértelműen lejött, hogy nem szokta, meg nem is bírja a piát. Annyira reménytelennek tűnt, hogy azonnal megesett rajta az a jó szívem. Na szóval, nem csak meghallgattam, de el is láttam frankón néhány hasznos tanáccsal. Csak úgy, értitek? Spontán. Na, elmondom, mi volt.

Így kezdte: „Azt mondják, ez generációs probléma. Hogy túl szigorú vagyok, meg kimondottan hülye, ha azt hiszem, mi nem így csináltuk. Hogy én csak fogjam be a számat, mert annak idején is előfordult, hogy egy fiatal tökrészegen ment haza. Igen. Tényleg, előfordult. Húsvét hétfőn, mikor az öregek pálinkával itatták és jót röhögtek rajta. Igen, előfordult egy esküvőn, egy születésnapi bulin vagy az érettségi banketten. De nem heti rendszerességgel.  És nem ájulásig ment az ivászat, mint manapság”. Erre én: Nem persze. Sőt, most még a lányok is erőteljesen beszálltak a játékba, néha jobban bírják, mint a vetélkedő hímek. Tudom én is, hogy megy ez. Narancslé csak vodkával, a kólába meg ott a rum. Aztán berókázik az ágyba, és máris ott lubickol a jó kis sárgarépás undormányban. Gondolj bele, milyen jól mutat az másnap a hosszú hajában? De hidd el megéri, mert így tanulja meg a korlátait, nem igaz?  Mire ő: „Hát ne velem, ne mellettem és ne 15 évesen! Vagy tényleg van valaki, aki szerint ez így normális mostanság? Hogy nem merek lemenni a Duna partra sétálni, mert lépten-nyomon spicces, üveget emelgető fiatalokba botlok? Ittas tizenéves lányokba, akik, ha elsétálunk mellettük obszcén megjegyzésekkel közlik, hogy a férfi az oldalamon „még bejönne egy körre…” Ilyenkor úgy érzem, elvesztek minden reményt.  Persze az is igaz, hogy minket nem tömtek ki a szüleink pénzzel. Csórók voltunk és örültünk, ha jutott új gatya a seggünkre. De tudtuk értékelni és volt miről beszélgetnünk, nem a rohadt telefont nyomkodtuk egész nap. Telefon? Még a vonalasra is évekig vártunk.” Mire én: Ja, telefon az nem volt, de üveg azért akadt a házibulikon. Emlékezz csak vissza, hogy forogtak azok a ruszki, pezsgős zöldek ott a szőnyegpadlón... Egy pörgetés jobbra, egy meg balra, aztán egyszer csak már ruha sem volt rajta. Na ezt add össze kisanyám, rímbe öntöttem neked itt a lényeget. Vágod mennyire átérzem a problémádat? Na erre kitört belőle a bőgés és csak úgy nyomta nekem, de full őszintén.

 „Megszületik a gyereked, akire oly régóta vágytál. Kínok kínjával hozod erre a romlott világra és azon küszködsz, hogy megadd neki a legjobbat, a legtöbbet, hogy ő többre vihesse, jobban élhessen, mint te valaha is. Szóval gürizel naphosszat, ha kell két helyen is (nem akartam félbe szakítani, mert annyira beleélte magát, de azért átfutott az agyamon, hogyha a jószerencse közelebb taszította volna a politika copákos zsírosbödönjéhez, nem kellene két helyen güriznie, az fix. Bár ahogy elnézem, inkább rá avasodna az a bödön zsír, mintsem a kenyerét abba mártogassa. Na, de ez csak egy kis gondolati kitérő, menjünk is tovább), mert megfogadtad egyszer nagyon régen, ha neked gyereked lesz, az lubickolni fog a tejben-vajban, odafigyelésben, szeretetben. Érted? És nem érdekel, hogy   kihasznál és manipulál, hisz ettől eredendően gyermeki, te csak terelgeted és azt hiszed, mindent jól csinálsz, miközben századszor is rád tör a kétségbeesés, ha eltüsszenti magát. Aztán egyszer csak elérkezik a pillanat, amikor úgy érzed, kicsúszott a gyeplő a kezedből és ott gyötör belülről a gondolat, hol rontottad el, miért változott ekkorát? Mert elkezdődik a buli és vele együtt a vedelés. És bármerre nézek, mindenütt ugyanazt látom. Mindegy melyik iskolába jár, mindegy, hogy mit lát otthon, előbb utóbb úgyis elkezdi, mert azt gondolja, ezzel válik felnőtté és így nem lóg ki a sorból. Ha tiltod, annál inkább csinálja és miközben kényszeresen próbál megfelelni az elvárásaidnak, hazugságra vetemedik lépten-nyomon, mert bármilyen kamasz is, de szeret téged és így akar megvédeni a valóságtól, miközben a szemedre veti, hogy buborékban élsz. Ha pedig megkérdezed, csakúgy óvatosan, mert nem akarod megbántani, mert imádod, hiszen a véred, - hogy miért isztok, hiszen annyira ráértek még- akkor annyi a válasz, hogy: hát a buli kedvéért, meg a lazulás, a barátok, és különben is mindenki ezt csinálja, hogy a világ megváltozott és hetente egyszer enyhíteni kell a nyomáson és örüljünk, hogy ez nem drog, csak egy kis vodka… Te meg közben úgy érzed, már nyelni is alig tudsz. Csak arra gondolsz, ha most kinyitod a szád, olyan lesz az, mint egy ártatlan hógolyóból keletkező megállíthatatlan, mindent letaglózó lavina. Nagy a nyomás mi? A rohadt életbe! Rajtatok nagy a nyomás? Mert el kell olvasni egy kötelezőt, mert meg kell tanulni ötven szót, mert az egyik tanár megunta a pökhendiségeteket és hatosával felelteti a népet minden órán? Egyáltalán bocsánat, hogy tanulni is kell(ene).” 

Na, itt aztán annyira elborult arany szívem, hogy ő maga volt a lavina, de úgy tisztességgel. Ha akartam volna, sem tudtam volna megállítani, ezért aztán gyorsan rendeltem neki még egy vodkát, mert tudtam, hogy most fog következni a bezzeg az én időmben. Nem baj, hadd játssza, a bakelit ma úgyis újra pörög. 

 „Ti azt hiszitek nekünk más volt? Hogy az érettségit csak úgy ajándékba kaptuk? És nem volt laptop, számítógép meg ez a sok okos szar, ami nélkül ti még a vécére se tudtok kimenni! Csak könyv volt, meg füzet, meg iszonyat tempó, amivel dolgoztunk, főleg akkor, ha többre akartuk vinni, mint a szüleink. Szóval, ne gyertek nekem ezzel a szánalmas tanulás dumával, mert semmivel sem vagytok jobban terhelve, mint mi annak idején. Meg válás is volt dögivel.  És igen, a mi generációnkat sem viselte meg kevésbé, ha az anyja vagy az apja lelépett egyik pillanatról a másikra és mi sem örömkönnyeinket nyaldosva ünnepeltük a pótlékokat.  Ott voltunk gyerekként, megéltünk és túléltünk sok mindent csak éppen nem téli szalámival, hanem zsíros kenyérrel. Te talán  meg tudod mondani, hol a hiba? Mit csinálunk ennyire rosszul?”   

 Na, csakhogy végre szóhoz jutottam.  Majd én megmondom. Bennetek van a hiba. A szülőkben. Ti vagytok az elcseszettek. Mert mindent meg akartok adni. Mert azt gondoljátok, csak akkor tesztek jót, ha igenemberek vagytok. Ha az ivari extramotiváltnak dupla ágyat vesztek első szóra, mert hamarosan nálatok alszik a leendője. Ha ejnye-bejnyéztek szemlesütve, amikor nem megy be órára, vagy éppen kioson otthonról egy másik hasonszőrűvel éjnek évadján. Ha első szóra megkapja a cipőt ötven „ káért” és csakis a netről, mert ami a boltban van, attól már „kiég”. Na ez itt a hibaforrás. Meg azért az sem mellékes, hogy a kezükbe adjátok a piát. „Mert inkább itthon igya meg, akkor legalább nem tesznek neki bele semmit a szórakozóhelyen, vagy mert akkor nem mással veteti meg, hiszen 18-as karika a világon semmitől sem véd, inkább csak arra tanít és ösztönöz, hogyan vágd át. Mert aki akarja, az úgyis megissza a magáét. Olyan kocsmárost meg még nem láttál életedben, aki elkérné az igazolványt mielőtt kiadná a piát. És kit érdekel mindez? Az ilyeneken kívül, mint te, senkit. Csak menjen a gazdaság. Ezért aztán azt mondom neked, ne küzdj! Hagyd a picsába! Mert egyedül kergeted ezt az idealista álmot, egyre frusztráltabb leszel, elveszíted a barátaidat, mert őket sem tudod meggyőzni az igazadról, hiszen mindannyian ittak fiatalon, csak éppen azt felejtették el, hogy az huszonévesen történt és nem tizen. Meg azt mondom, bízzál a gyerekedben! Mégiscsak belőled bújt ki, ahogy elnézlek, olyan nagy baj nem lehet. És tudod, mit mondanak? Hát azt, hogy olyan gyorsan röpülnek az évek! Mindössze néhány tucat bulizós, átvirrasztott éjszaka rókával vagy anélkül, azt meg kibírod, akárhogy is. Látom én, nagy harcos vagy te, bár az indiánneved biztos a Sopánka lenne. Szóval tartsál ki, ha meg úgy érzed, nagy a gáz, a vodka sosem hagy cserben…

Egyszerre minden megváltozott. Éjfél is elmúlt már. Csend volt. Csak a gondolatok hada portyázott.

De a Tükör ott volt. Még mindig bírta. Csupán egyetlen darabka hiányzott a sarkáról. Annak már túl sok volt, amit hallott és látott. De lehet, hogy a százegyszeri fertőtlenítéstől akart már menekülni. Mindenesetre, a Tükör majdnem teljes egészében rendelkezésre állt. És Anna úgy érezte, oda kell ülnie. Megint.

Eszébe jutott Emma, Angliában élő, szívbéli barátnőjének tanácsa. ”Tegyél magad elé az asztalra egy legalább akkora tükröt, mint a fejed. Nézz bele és mondj el magadról minden jót és szépet, ami csak az eszedbe jut. Evés- ivás közben, vagy csak úgy, mert éppen jól esik. Lazán csevegj. Egyrészt nem érzed magad egyedül - bár tudom, hogy téged mindig nagy zsivaj vesz körül, de tedd félre egyszer a kis zsarnokokat, meg a nagyot is. Másrészt lesz valaki, aki őszintén dicsér, anélkül, hogy rád akarna sózni valami méregdrága, ízléstelen göncöt, anélkül, hogy le akarna fektetni, fizetésemelést, olcsóbb fogorvosi kezelést, pizzát vagy éppen több veled töltött időt kérne. Ja. Tudom, mit gondolsz, hogy ezek az agyament angolok már megint kitaláltak valamit, áldozva az abszurd humor oltárán. De hidd el, zseniális és működik. És csak úgy megjegyzem, szerintem ezt már az ókori görögök is gyakorolták, szóval nincs új a nap alatt. De mindegy is. A lényeg, hogy próbáld ki és legyél bátran őszinte. Sírni fogsz vagy röhögni, de lehet, hogy egyszerre jön mindkettő. De jó lesz és tudod, hogy én mindig csak önzetlenül jót akarok neked, anélkül, hogy…” És Anna nem is kételkedett. Gyermekkoruk óta ismerték és szerették egymást olyasfajta ősbizalommal, mint E. Ferrante Nápolyi regényeiben Lenú és Lina.   

Szóval odaült a tükör elé és mielőtt bele nézett volna, eszébe jutott, milyen nehezen jöttek és milyen kevesen voltak az öndicsérő szavak az első alkalommal. Akkor azon tűnődött, képes e egyáltalán egy negyvenes (magyar) nő arra, hogy magát, az arcát kémlelve, őszintén meglelje a szépséget és azt még hangosan ki is mondja. Nem mintha az ember lánya nem tudná megtalálni önmagában a bájt, amivel még a negyedik X után is vonzó lehet bárki számára. De mégis ott motoszkált tudat alatt a berögzült séma, az intelem: a szépség nem érdem, csupán egy múló állapot. És ő még ez alapján szocializálódott. Holmi kikényszerített, álszerénységes szépségben, az önszeretetet a hiúsággal és beképzeltséggel azonosított kifejezések árnyékában. Egyszer, amikor egy jó barát - és valóban csak az volt - azt mondta, „milyen jó a hajad, de szép vagy!”, ő erre azt válaszolta: igen, ma nem aludtam el a hajam, vagy jól sikerült elaludni. A férfi csupán annyit fűzött hozzá: „bárcsak egyszer azt hallanám, hogy köszönöm. Mindenféle magyarázkodás, szabadkozás nélkül mernétek végre helyeselni, egyetérteni. De a ti generációtok agyoncsapja a bókot.” Pedig a szíve mélyén nagyon is örült neki. Jól esett és sosem gondolta, hogy valaki csak érdekből dicséri. Húszévesen legalábbis. De hát az meg már rég volt.

Nekiveselkedett újra. Farkasszemet nézett a tükörrel és önmagával. Kicsit jobban szabadjára engedte a dicséretet, mert úgy érezte, ezekben a nehéz, kényszerbezárkózós időkben igazán megérdemel egy kis léleksimogatást önmagától is.  Szépen ívelt a szemöldököd, cicás a zöld szemed és amikor mosolyogsz még mindig hófehéren és hibátlanul bukkannak elő szabályos fogaid. Van pár szarkaláb a szemed körül és ha elhúzod a szád, az arcodon is megjelenik néhány kéretlen ránc. De ezekkel már rég megbarátkoztál. Szerethető vagy. És igen, sokan kedvelnek. Kitartó vagy, bármibe belefogsz, azt végig csinálod. Hű társ vagy, igazi anyatigris, akinek a család szent és sérthetetlen, beleértve a szűkebb és tágabb rokonságot is. Aztán megbocsátó vagy, barátságos, és majdnem mindig következetes és megértő, aki figyelembe veszi mások érdekeit. Ja és pontos. Minden újdonságra nyitott. Vagy legalábbis majdnem mindre. És mindig mindenkivel őszinte.

 Na itt, ennél a kijelentésnél megfordult a világ. A tükör nem bírta tovább és visszaszólt. „A faszt! Már elnézést a vulgaritásért, de egyszer, legalább egyetlen egyszer be mernéd vallani csak saját magadnak, mit is érzel és gondolsz valójában? Felül tudnál kerekedni az álszentségen? Ki tudnád kapcsolni a Mit gondolnak mások gombot? Kaptál esélyt. Tőlem, már másodszor is. De úgy tűnik, képtelen vagy rá, hogy élj a lehetőséggel. De hát ez nem újdonság ugye? Jó párat elpuskáztál már. Ami a külsődet illeti, igazad van. Jó kis nő vagy te. Az is voltál mindig és ha valami rohadt betegség nem tör meg, akkor az is maradsz. A jég hátán is megélnél és fát lehet vágni a hátadon, edzett már az élet. És valóban sokan kedvelnek. Mert nehezen mondasz nemet. És valljuk be, kihasználnak. Mindegy, hogy ismerős, szomszéd vagy családtag, te elvállalod, megcsinálod, elintézed, helyettesíted, eteted, itatod, meghallgatod, sétáltatod, megveszed, kölcsönadod. Mert az a fixa ideád, hogy ezt a másik is így csinálná. Mert a korod ellenére annyira naiv vagy! Ez fáj a legjobban, hogy ezt kihagytad, pedig te vagy a nagybetűs Naiv. De azért besokallsz néha. Mert besokallsz és akkor a gondolataid legmélyén fortyogsz, akár egy robbanásra kész kukta. És egyszer csak hirtelen, olyan erővel buggyan ki belőled minden vallomás, mint ahogy az emésztetlen, romlott hal kívánkozik ki a gyomorból. És akkor kimondod végre, hogy igenis jó néha egyedül, mindenkitől távol, mert kell a csend. Hogy olyan álmod volt a legjobb barátnőd férjével, ami miatt a legközelebbi összejövetelen rá sem mertél nézni, mert az volt az érzésed, mintha ő is tudná. Hogy szóba sem akarsz állni a nővéreddel, mert a soványságmániájával anorexiába kergette a saját lányát. Rettegsz attól, hogy a fiad pipogyává válik egy manipulatív cafka oldalán, a lányod meg egy korodbelivel keresi majd a boldogságot. Megrémít a gondolat, hogy egyszer olyanná válsz, mint a nagynénéd, aki mindent és mindenkit kontroll alatt tartott. Valld be, hogy a francba küldenéd már a felső szomszédot, aki klumpában akarja letudni nap mint nap a kötelező tízezer lépést és mindezt este nyolc és tizenegy között teszi. És kinyírnád a denevért,- ha egyáltalán tényleg az volt -  aki miatt a világ karanténban várja a szebb jövőt. Hogy ki nem állhatod a fukarokat, a közönyösöket, a több százezres öltönyökben pózoló menedzsermajmokat, akik kéretlenül osztják az észt a munkahelyeden, mintha ők találták volna fel a spanyolviaszt. Hogy utálod a focit, a politikát meg egyenesen rühelled és ha nem kötne ide a család, már rég valahol máshol élnél, ahol kevesebbet lopnak és még van sajtószabadság. És hogy a kutyádat többre becsülöd sok embernél és nem azt siratod, aki elment, hanem aki itt maradt. És ha tudnád, megállítanád az időt és megmutatnád ennek az instant generációnak, hogy a rendíthetetlen sebességű változások sosem tudják felülírni a várakozás csodáját.

És a Tükör meghasadt.                

„Gyere, kapjuk össze magunkat és nézzünk valami ajándékot!” Károly számára az ajándékozás mindig is valamiféle kényszerű cécó volt. Nem mintha nem szerette volna meglepni feleségét és azt sem állíthatjuk, hogy fantáziátlan volt e téren, de mégis ott motoszkált fejében a kérlelhetetlen gondolat: tetszeni fog e vagy sem, van e már ilyesmi vagy még nincs, csak nehogy ugyanolyat válasszon, mint néhány évvel ezelőtt, mert ugye az ízlés az marad. Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal küzdött szüntelen, mikor közeledett az ünnep, Irma születésnapja. A helyzetet nem könnyítette meg a tény, hogy Irma december 24-én látta meg a napvilágot. De most, néhány nappal a nagy esemény előtt, Károly szabadságot vett ki. Egy teljes napot. Számára is furcsa izgatottság kerítette hatalmába. S bár a telet ki nem állhatta, az első hópihék láttán most mégis kedve volt karon fogni a nőt, és csak úgy nekivágni a bevásárlóközpontnak. Akár gyalog is indult volna, mert tudta, Irma gyermeki lelke imádja a friss hóban araszolást, és mindent, ami ezzel a december tájéki felbolydulással jár.

Irma boldogan kapta össze magát. Leheletnyi smink, kényelmes ruha, táska a vállra és indulás. A kora délelőtti órában, ünnep közeledte ide vagy oda, csak lassan szállingóztak a vásárolni vágyók. Irma és Károly komótosan sétálgattak. Csak hagyták, hogy magukba szippantsa őket a vaskos, de puha - akár dédanyáink dunyhája - vattával borított erdő a kíváncsi tekintetű őzekkel, a hó alól falatot előtúró vaddisznókkal, a vadász elől iszkoló nyulakkal. Emitt egy fából készült hintaló, hátán színes szőttes, amott egy kisvasút pöfékelést színlelve csalogatta a csodát váró és hitben lévő legkisebbeket. Az egész teret átjárta valamiféle kellemes moraj. Testvérként megfért egymással a színpadra lépő gyerekkórus előadásában felcsendülő Csendes éj, és az üzletekből épp csak kihallatszó Last Christmas. - Tudom ám, mit gondolsz! Hogy micsoda giccsparádé, te jó szagú Úristen! - fordult Irma nevetve Károlyhoz, miközben két kézzel szorította annak karját. - De ha már elhoztál, nincs visszaút, úgyhogy csak gyere! Károly nem is igen tehetett mást. És nem is akart mást tenni. Néhány órára, felesége mellett, ő is újra gyermekké vált.

Sétálgattak, nézelődtek, aztán betértek egy félreeső zugban megbúvó kávézóba reggelizni. - Emlékszel? - súgta Károly. - Mint Párizsban egyszer, úgy húsz évvel ezelőtt. Ott is pont ilyen közel voltak egymáshoz az asztalok, hogy szinte hallani lehetett a melletted ülő sóhaját. De akkor nem zavarta őket mások közelsége. És most sem. Irma jóízűen szürcsölte a habos kávét, nagyot harapott a frissen sült, vajas kalácsba és leírhatatlan melegséggel töltötte el a közeli asztalnál eszegető, nagyanyja korú asszonyok kacaja. Régi emlékek vájták maguknak az utat. Teljesen hétköznapi és mégis feledhetetlen, gyerekkori emlékek. Amikor babázás közben némán figyelt és hallgatózott, miként beszélte ki mami a szomszédasszonnyal a kerítés mentén az életük fontos eseményeit. Mennyit tojtak aznap a tyúkok, Franci már megmetszette a szőlőt, csak el ne fagyjon, és a hétvégén sajnos nem jönnek haza a gyerekek, mert a legkisebbnek fellépése lesz a kórussal. És Irma mindezt gondosan elraktározta. – Asszonyom, még egy süteményt? – szakította félbe az édes, pár másodpercnyi nosztalgiát a pincérnő. – Nem köszönöm – válaszolta és letörölte a szája szélén maradt kósza morzsát. Aztán fizettek és nyakukba vették a „rendkívüli kedvezményekkel, különleges ajánlatokkal” csábító üzletek sorát.

Kéz a kézben tértek be ide, majd oda. Olyanná váltak, mint a gyanútlan prédára leső vadak. Vagy mint a mindent kritizáló, örök elégedetlen kamaszok… Cinkostársként vigyorogtak a divat legújabb kilengésein. Mintha minden üzlet csak díszlet lett volna az ő kis játékukhoz. Cipők, ruhák, s ki tudja mi még, minden csak érvényét vesztett kellék, a jóleső, ráérő, együtt töltött pillanatok kellékei. Aztán egy könyvesbolt vetett véget ámokfutásuknak. Ott megállt a rohanó idő. Ők még mindig szeretik a könyvet. A papír illatát, a lapozgatás örömét. Beleolvasni, találgatni, elmerengeni az illusztrációk során. Lekucorodni egy erre a célra odaállított puffra, begyűjtve a legszimpatikusabb újdonságok vagy régiségek sorát. Aztán választani egyet, esetleg kettőt. De most nem választottak. Károly azonban figyelt. Fürkészte Irma kíváncsiságát és alaposan megjegyezte, mely könyvbe feledkezett bele hosszabb időre a nő. Aztán mielőtt még Irma meggondolhatta volna magát, Károly hirtelen a „hagyd csak drágám, ne cipeljük most, majd járunk még erre” mondattal gyorsan kivezette feleségét a könyvesboltból. Majd ő visszatér, amikor egyedül lesz és meg is van a győztes ajándék, gondolta elégedetten. Az idő úgy elrepült, hogy észre sem vették. Még egy késői ebéd is belefért ebbe a ráérős napba. S bár már zsibongott a tér, most még a zsibbasztó nyüzsgés is jólesett Irmának, amíg egy asztalnál üldögélve férjére várt. Azon kapta magát, hogy ugyanazt játssza, mint egykor, gimnazistaként iskolába menet vagy jövet a buszon. Csak figyelte az embereket és mindenkiről kitalált valami történetet. A szerelmes tinilányról a szomszéd asztalnál, a fiatal asszonyról, aki az iker fiaival küzdött szüntelen, vagy a távolabb ülő idős párról, akik elégedetten kanalazgatták a paradicsomlevest.  Aztán egyszer csak ott termett Károly a roskadásig telepakolt tálcával. -Tepsiben sült ropogós krumpli, óriási rántott husi, ecetes almapaprikával. Pont erre vágytam! - nyúlt érte Irma csillogó szemmel. És már falta is. Károly meg csak nézte, és mielőtt nekiállt volna ő is a falatozásnak odahajolt Irmához és a térkép nagyságú rántott szelet fölött a  fülébe súgta: - Tudod, hogy még mindig olyan vagy, mint egy pimasz kis fruska? És imádom, ha copfban hordod a hajad! – Tudom, válaszolta Irma egy csöppnyi kacérsággal és mosolyától újra előbukkant a kis grübedli, amibe Károly annak idején beleszeretett.

 Ja és Frakk? Ez a nap annyira tökéletes volt, hogy most ő sem hiányzott… 

Emlékszel még, hogyan kezdődött? – kérdezi. -- Hogyne emlékeznék - felelem. – Sosem fogom elfelejteni…

Még most is látom magam előtt azt a kórházi ágyat. Az orromban a jellegzetes fertőtlenítőszag, amit csak ott érez az ember. És az a kislány műtét után. Az érzés, mely még ma, több, mint húsz év elteltével is felkavar. Ott, abban a helyzetben nem volt jogosultsága érzelgősségnek, sajnálkozásnak, sírásnak. Csak mókának, nevetésnek és éneklésnek azzal az egyfejű, zöld sárkánnyal, ami lehet, hogy egy dínó volt. Mindegy is már. De aminek úgy örült az az aprócska, csupa élet, kétéves gyermek, hogy teljesen megfeledkezett a fehér lepedős ágyról és mindenről, ami vele járt…

-Az ember azt gondolja, hogy vele és a szeretteivel nem eshet meg ilyesmi. Nem értjük és nehezen dolgozzuk fel egy gyermek súlyos betegségét. Ilyenkor csak bízni és hinni lehet, hogy minden jóra fordul, akár egy karácsonyi csodában – mondja Zajovicsné Vízer Bernadett. Az édesanyát lánya betegsége indította el egy olyan úton, mely példaértékű az egész országban. Létrehozta a Lurkó Alapítványt, mely közel két évtizede azon munkálkodik, hogy segítse a gyógyulásra váró kis betegek kórházban töltött napjait kellemesebbé tenni. A Kisalföld Presztizs díjjal, Pro Urbe és Heim Pál díjjal kitüntetett szervezet tevékenysége révén három játszóház, játszótér és rehabilitációs park, számos műszer és segédeszköz, az éjszakát a kórházban töltő szülők számára matracok, pótágyak, ülőzsákok állnak rendelkezésre. A kórtermeket függönyökkel, bútorokkal tették komfortosabbá. Emellett meseterápia, diabetes „Törp” program, és az utóbbi időben a tompalátás szűrése is felkerült a palettára a győri óvodák nagy örömére.  És még nem értem a felsorolás végére, de most nem is ez a cél.

Azon töprengtem, miközben úton voltam hozzá kezemben a fénymásolt, színes angyalrengeteggel, mit is tudnék elmondani még róla és az elhivatottságáról, hisz százan is megírták már. Aztán arra gondoltam, kevesen ismerik olyan jól, mint én, sokmindenen keresztül mentünk már… Biztosan akad még néhány történet a tarsolyában, amivel melengethetjük együtt a szíveket karácsony előestéjén.

- Hű, ezek gyönyörűek, - csap le a papírangyalokra, mihelyt belépek az ajtón. – Ennek nagyon fognak örülni a gyerekek. A nagyobbak kivágják, a kicsik összerakják és kész is a gyerekosztály karácsonyi díszítése. Persze aki szeretné, az haza is viheti. Tudod az ambulancián gyakran előfordul, hogy annyira belefeledkeznek a játékba a vizsgálat előtt és után, hogy nincs szívem kivenni a kezükből a játékot. Mint múltkor, amikor az anyukának fodrász lévén bejelentett vendége volt és már rég indulniuk kellett volna, de a kislánya olyan keserves hüppögéssel kapaszkodott az egyik plüssmackóba, hogy inkább neki adtam. Mindegy ám, hogy kicsik vagy nagyok. A kamaszok ugyanolyan hálásak egy kis beszélgetésért vagy társasozásért, akár az ambulancián, a gyerekosztályon vagy a sebészeten vagyunk. Ha az idő és a kisgyerek állapota engedi, akkor pedig irány a kültéri játszótér, amit tavaly gyermeknapra sikerült átadni. Ez azért is nagy boldogság nekem, mert nap mint nap láthatom, ahogy  lányom, - aki már gyógytornászként dolgozik a kórházban - használja betegeivel a rehabilitációs park eszközeit.

Lapozgatjuk az időközben előkerült albumot, melyben ott sorakoznak a kezdetektől a hírek, interjúk, mosolygós arcú gyermekek képei. – Hát ez meg? Bökök rá a fotóra, amelyen Geszti Pétert veszi körbe néhány kis beteg. -  Ó, ez egy igen kedves kis történet – meséli lelkesen. – Az egyik cisztásfibrózisos betegünk, az akkor hét éves Attila, nagyon sokat küszködött, mire fel tudta köhögni a tüdejét sanyargató váladékot. Csak azt vettem észre, hogy mindig azt mondogatom: alakul, jól van csak még egy kicsit, alakul, alakul. Annyiszor kiejtettem ezt a szót, hogy Geszti Péter slágere jutott eszembe az „…alakul a molekula, mocorog az atom, a genetikusokat csókoltatom…” - idézi nevetve. - Szóval onnantól fogva ezt dalolásztam, még csörgődobot is szereztem mellé, ki tudja honnan, a nővérek nagy örömére. Gondolhatod. De Attila csillogó szemmel várta és így elviselhetőbb volt a hátának kloffolása, amivel a gyógytornász segítette megszabadulni a váladéktól. Aztán gondoltam egyet és egy levélben elmeséltem Péternek, mire is használjuk a slágerét. Ő meg eljött hozzánk. A gyerkőcök örömét meg nem kell ecsetelnem, nézz csak a fotóra. Mindez 2012-ben történt, amikor sikerült megvenni egy négymillió(!) forintos Vest kompressziós mellényt, amiből a miénkkel együtt összesen három darab van az országban, ha jól tudom. Ennek az eszköznek a segítségével már nem kell a gyógytornásznak ütögetni a gyermek vagy akár egy ilyen betegségben szenvedő felnőtt hátát, mert a mellény segít felhozni a váladékot.

A kép mellett ott lapul az albumban egy levél. Kiderül, hogy ez a hétéves kisfiú mindenképpen szerette volna viszonozni az „ő őrangyalának” jóságát. Édesanyja segítségével jelölték az alapítványt a Kisalföld Presztizs díjra. Betti viccelődött vele, hogy ő ugyan nem mer kiállni majd a színpadra és annyi ember előtt megszólalni, de Attila gondoskodott a beszédről is, amennyiben a Lurkóé lenne az elismerés. És hogy mi állt abban a levélben? Egy rövidke részletét idézem: „Betti, ezt a levelet csak akkor olvasd fel, ha a színpadon állsz, vagyis ti kaptátok a díjat. Mondd el azt is, hogy a hét éves Bogdán Attila írta, akit azért ismertél meg, mert ő is a beteged és most helyetted fog beszélni. Köszönöm, hogy elkísértél a műtőbe és fogtad a kezemet, hogy ne féljek. Köszi, hogy elhoztad nekem a Geszti Petit. És hogy annyi meglepetést szereztél már nekem. Mert te vagy a világ legjobb Bettije és mindig számíthatok Rád.”  - Megható ugye? – néz rám homályos szemmel. – Tudod van úgy, hogy már azt érzem, ennyi szeretet el sem bír férni. De aztán mindig akad neki még hely a szívem egyik kis félreeső bugyrában. És ebből merítek én erőt akkor is, ha egy-egy nehéz, embert próbáló helyzettel kell szembenézni. Amikor nem is a gyermeknek, hanem a szülőnek kell támogatást nyújtani. Amikor a műtő előtt sírdogáló anyának kell fogni a kezét és lelket önteni belé, hogy mire kijön a gyermek és magához tér, bátorítást és szerető támogatást kapjon a sokszor saját kétségbeesésen épp csak túljutott édesanyától vagy édesapától. Hálás vagyok az önkénteseimnek – harminc és ötven között mozog a számuk -, akik ugyanolyan szeretettel és odafigyeléssel fordulnak a kis betegek felé, mint én. Nélkülük ennyi helyszínen képtelenség volna jelen lenni.

Lapozgatunk az albumban, rengeteg az emlék, sokminden történt ennyi idő alatt. Gondolkodik, mit is mesélhetne még. Én meg közben körbenézek a félhomály övezte szobában. Gyermekkor, ifjúkor és ma már felnőttek. Fényképek a két testvérről, akiket születésük pillanatától ismerek. Merengek csöppet a mosolygós arcukon, aztán Betti visszaránt a jelenbe. Eszébe jutott még egy eset, amit még soha nem mesélt el, de élénken él az emlékezetében.

 – Egy kiskamasz lány fejét kopaszra kellett borotválni a rá váró beavatkozás miatt. Az Anya-Csecsemő- és Gyermekotthon lakójaként érkezett. Miután túljutott a műtéten és lábadozott, egyszer kicsempésztem a kórteremből és elindultunk neki fejkendőt venni. Sosem fogom elfelejteni azt a cinkos, menekülős akciót, ami annyira felvillanyozta, hogy megfeledkezett arról is, hogy nincs haja. Bevallom, én is annyira izgatott voltam, nem biztos, hogy ezt újra meg merném csinálni. De aztán találtunk neki egy pink kendőt. Tele rajzoltuk szívecskékkel és aztán csak azt hordta. Telt múlt az idő, már visszakerült az otthonba, decembert írtunk. Nem találtam senkit, aki szívesen magára öltötte volna a Mikulás ruhát, így hát beöltöztem én, úgy mentem látogatni kicsiket, nagyobbakat oda is, az otthonba. Mikor megérkeztem, az én kis tinim fejére húzott takaróval várta a Télapót. Pontosabban nem várta, valószínűleg akkor éppen haragban állt az egész világgal. Én meg mély hangon az ágya mellett megszólaltam: „Na mi történt kislányom? Lekoptak a szívecskék a kendődről?” Abban a pillanatban a nyakamba ugrott a takaró alól és csak annyit mondott: „Te vagy az Betti, úgyis tudom.” Hát ilyen ez – summázza. Már csak ezért is megéri.

A saját történetüket ritkán meséli el. Azt mondja, csak akkor kerül szóba az „oroszlános” kislány, - akit a plüss állattal a kezében áldott meg II. János Pál győri látogatása során – ha csak így tud segíteni valaki kétségbeesésén. És hogy honnan az oroszlán? Lánya a műtét után kapta és azóta is őrzi. Ezért gyűjti Betti is a bátor állatot és adja tovább azoknak a kis betegeknek, akikbe így tud lelket önteni: ”Ha fogod az oroszlán farkát, akkor semmi sem fáj”. És a varázserő mindig működik…  

De díszíteni még jobb - vágja rá rögtön kedves barátnőm, aki meginvitált egy kis adventi, fahéjillatú sütögetésre. Apró edényekben nagy gonddal összegyűjtött színes cukorbogyók, hófehér csillagok, hópihék. Mind-mind arra várnak, hogy ékei lehessenek Adél mézes kavalkádjának. Négy éve a véletlennek köszönhetően akadt a kezébe egy süteményes magazin. Amikor abban megpillantotta a mézeskalács-emberkéket, rögtön úgy érezte, hogy neki is készítenie kell egy „mézifalvát”.  Azóta minden évben ötvenesével süti őket, fenyőfák közé bújtatva, csipkézett csillagokkal övezve, bohókás hóemberek társaságában. De mézestésztából készülhet az adventi koszorú, a háromdimenziós csillag a házi Betlehem mellé vagy a bejárati ajtót díszítő kopogtatót is feldobhatjuk egy kis süteménnyel.

- Tudod, mikor öt körül hazaérek a munkából - vevői kapcsolattartó vagyok egy multinál - és nekiállok díszíteni a kedvenceimet, ezeket az apró emberkéket, olyankor teljesen átszellemülök - mondja Adél. - Először még keresgéltem különböző mintákat a neten, de most már csak úgy jön egyik ötlet a másik után. Elkezdem délután és azt veszem észre, hogy éjfél van, be kellene fejezni. De csak abbahagyni tudom, aztán másnap alig várom, hogy újabbakat keltsek életre. Az arcok nagyon hasonlóak és többnyire mosolygósak. De persze előfordul, hogy letörik egy láb vagy kéz. A sérülteket sem szoktam kiselejtezni, ők egy szomorkásabb vagy meglepődött ábrázatot kapnak. De ugyanolyan kelendőek, mint az ép társaik.

A sikeres díszítés titka Adél szerint, a jól eltalált cukormázban rejlik. Egy tojásfehérjét 20-25 dkg porcukorral kell felverni. Ügyeljünk rá, hogy ne legyen túl híg, de a túl sűrű sem jó és az sem mindegy, mekkora a tojás. Ha pár csepp citromlé is kerül bele, akkor fényesebb lesz a máz. Hogy egy picit én is hasznossá tegyem magam, bevállalom a cukormáz elkészítését. Ránéz, bólint, hogy jó lesz és már tölti is kanállal a habzsákba.

- Az aprólékos vonalakhoz, mint például a csipkés csillagoknál, jobb, ha sűrűbb. De ha ruhácskát töltök vagy a hóember pocakját készítem, akkor terülnie kell, tehát lehet hígabb kicsit - mondja. Előfordult már, hogy nem sikerült teljesen simára kikeverni a habot. De jópofa volt, az apró göröngyöktől mintha csipkéssé vált volna a ruha. Mikor már elkészült minden a fehérrel, akkor jöhet a színezés és onnan már nincs visszaút. Egyszer picit sötétebb, máskor meg világosabb és élénkebb szín alakul, de hát pont ettől lesz igazi „hand made”. Mindegyik egyedi, sosem készül két teljesen egyforma.

Miközben mesél, jár a keze egyfolytában. Én meg csak figyelek és megjegyzem: na azért ehhez már nem volna türelmem. Ugyanis csipesszel rakosgatja egyenként az apró cukorgyöngyöket az egyik kislány szoknyájára.

- Hát igen - néz fel mosolyogva. - A sütés is jó móka, de a díszítés az igazán nekem való. Ez tényleg nagyon sziszifuszi munka, de én szeretek elveszni a részletekben, egyszerűen imádom. Már gyerekkoromban is, amikor anyukám linzert sütött, egyenként csokimázzal szépen kidíszítettem, anya pedig hálás volt érte. És ezt a mai napig így csináljuk.  Annyira jól mutat a rózsaszín pötty a fehéren -tér vissza a jelenbe a rövidke múltidézés után. - Nézd milyen szép lett - mutatja lelkesen a végeredményt. És tényleg, az aprólékos, precíz csipeszelésnek köszönhetően egy újabb, bájos mézeslány tekint ránk a tálcáról. Csokornyakkendős fiatalemberek, masnis lányok, rövidnadrágos kicsik és fürdőruhás, napszemüveges strandolók. Készül itt minden, attól függően, ki kapja őket ajándékba.

„Ne is gyere, ha nem hozol ilyen cukiságokat”, viccelődnek a barátaim az ünnep közeledtével, - nevet Adél és gyorsan még sállal ruházza fel az egyik kisembert. - Imádják őket. Számomra pedig nem csak elkészíteni nagy öröm, de az is, amikor átadom nekik és látom az arcukat. A gyerekek szinte rögtön befalják, de a felnőttek sokszor elteszik a celofánba csomagolt figurát és dísznek használják, miután lefotózták a kis sztárokat. Anyukámnál pedig valószínűleg még ott lapulnak a csatos üvegben a tavalyiak is, mert annyira tetszenek neki, hogy sajnálja megenni. Pedig bármennyire is ragaszkodunk hozzájuk, mégiscsak az a sorsuk. Úgyhogy január vége felé kinyílik az én csatos üvegem is és egy tea vagy kávé mellett, csöppnyi visszatérő karácsonyi hangulattal, újra megédesítik a napomat…              

Ez a nap is úgy indult, mint a többi. Reggel fél hétkor tízórai készítés a Kicsinek, gyógyteafőzés elvitelre és otthonra a Nagynak. Fránya köhögés. Háromnegyed nyolc tájékán Kicsi noszogatása, indulni kéne már, mert elkésel. Dehogy kések, érkezik a gyors válasz és néhány keresetlen szó a megrendelt, méregdrága, aztán mégsem tetsző, ezért visszaküldésre váró pulcsiról. De azért ott a puszi indulás előtt. Ügyes legyél, vigyázz magadra, szeretlek, délután találkozunk. Zárom az ajtót, az ablakból még integetek nekik, mint minden reggel és elmormolom az egymondatos imát, mert szóváltás ide vagy oda, anélkül nem megy. Elcsendesült a lakás.

Bejutok végre a fürdőbe, készülődnöm kell. Tükörbe nézek és bármerre forgatom a fejem, zöldesszürkének tűnik a hajam. Nem csak tűnik, határozottan zöld. Tegnap este jutottam el fodrászhoz és szőkét szerettem volna, mint mindig. A gyakornok kérte, hadd csinálja meg, és én beleegyeztem. Hisz ott a mester mellette, semmi baj nem történhet. De sietnem kellett és ő is sietett. A mesterséges fénynél pedig fel sem tűnt, mennyire zöld lett. Sem ott, sem pedig otthon. Most mi a fenét csináljak? Nemsokára indulnom kell dolgozni. Ráadásul gyerekek közé megyek. A nagyok valószínűleg jót röhögnek. A kicsik tárt karokkal futnak felém, átölelnek, miközben azt kiabálják, milyen szép zöld a hajad! A se nem kicsik, se nem nagyok pedig dünnyögnek az orruk alatt, hogyhogy nekem lehet zöld hajam, nekik meg nem… Mit tegyek? Egy jó smink, egy feltűnő fülbevaló csodákra képes, gondolom, ha meg nem, akkor úgyis hűvös van, ott a klassz kötött sapim. Igen, határozottan a sapka… Számba veszem a tennivalókat, mi mindent kell elintéznem munkába indulás előtt. Gyereknek ragtapasz, C-vitamin, tehát gyógyszertár. Tízóraihoz zsemle, hétvégi sütögetéshez kétfajta liszt, vagyis bolt. És még a nyelviskola, befizetni a keresztlányomnak a nyelvvizsgát. Készpénzem semmi, úgyhogy valahol még azt is kell felvenni. Irány a legközelebbi bevásárló központ, ahol kora délelőtt még parkolóhelyet is könnyű találni. Indulok gyorsan, sietnem kell. A logisztikával sosem volt gond, hamar mennek az elintéznivalók egymás után. Nézek az órára kifelé jövet. Szuper, gondolom, még arra is jut idő, hogy belépjek a virágoshoz, hátha találok olyan szép kis díszalmát, amivel minden évben feldobom az erkélyt karácsony tájékán. Szedem a lábam, keresem az autómat és hamar meg is találom. De nincs egyedül…

Idős házaspár fényképezi a parkoló autóm hátuljába gurult másikat, melynek gazdája elfelejtette behúzni a kéziféket. Kérdően nézek rájuk, először szólni sem tudok. Mi a fene történt? És miért pont az én autómmal kellett ennek történnie és miért pont most, amikor sietek?? Na nem mintha máskor jobb lenne. Berakom a csomagokat, a hölgy pedig közben megosztja velem az esetről készített fényképeket. - Jól jön ez kedvesem, amikor itt lesznek a rendőrök, - mondja, a férje pedig segít a kéretlen szürkét odébb tolni, mert ők is csak úgy tudnak a parkolóból kijárni. Aztán valahonnan egy farönköt is kerített a férfi a kereke elé, nehogy az üresben hagyott visszaguruljon. Gazdája sehol, pedig bemondatták az áruházban a rendszámát már vagy fél órája. Jut eszembe, azt még én is hallottam, de nem figyeltem rá, és nem is gondoltam akkor, hogy esetleg közöm lehet hozzá… A hölgy férje vetett egy pillantást az autómra, szerinte nincs komoly kár, bár kicsit sérült a lámpánál, de azt egy jó szervizben pikk pakk helyrehozzák. Na igen, gondolom. Meg a biztosítási cécó, meg most még a rendőrök. Megköszönöm nekik a segítséget, elmennek. Én meg fortyogok magamban, hogy hogy lehet valaki ilyen balfék!? (A jó modor és az írott szó, na meg széplelkű olvasóim kedvéért használtam ezt a kifejezést, de az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ott, abban a helyzetben azért más jelzővel ruháztam fel a gépkocsi tulajdonosát…) Tipródok az autó mellett, nézegetem, mintha attól jobban lenne, akárcsak én is. És akkor jobbról megszólít egy fiatalember, és azt tanácsolja, mindenképpen hívjak rendőrt. Ő látta az esetet és természetesen(!) tanúskodik, ha kell. Pillanatok alatt elővett egy kupac baleseti bejelentő lapot, ami persze nálam nem volt, és felírta a nevét, telefonszámát, ha szükség volna rá. Aztán elköszönt. Én meg csak álltam, mint a tök. A haragom elszállni készült, már nem is voltam dühös. Hálás voltam ezeknek az idegen embereknek a segítségért és nagyon jól esett az emberség, a segíteni akarás, mely egyszerre érkezett felém két generációtól, melynek valahol a közepén lehetek én. Teljes nyugalomban hívtam a rendőrséget, elmondtam mi történt, semmi komoly, és legszívesebben már mentem is volna utamra, de nem volt mit tenni, a diszpécser a lelkemre kötötte, mindenképpen várjam meg a kiérkező helyszínelőt. Szóval vártam és örültem a novemberi napsütésnek a sok eső után. Várakozni kényszerültem. Nem tudtam elsietni. Mintha a Sors kényszerített volna erre a csöppnyi szünetre. Ezen töprengtem és nem is figyeltem, mennyire múlik az idő. Aztán egyszer csak megérkezett a rendőrautó. Mondanom sem kell, aki arra járt, mindenki árgus szemekkel figyelt, találgatott vajon mi zajlik itt, mit követhetett el ez a zöldes hajú nő? A másik autó gazdája még mindig nem volt sehol, pedig már körülbelül másfél órája történhetett az eset. Így a rendszám alapján az illetékes urak beazonosították és felhívták a tulajt. Közben újra elmeséltem, mi történt, megmutattam a fotókat, aztán ők is csináltak néhányat a rend kedvéért. Mintegy húsz perc múlva odaért az autómnak guruló kocsi gazdája. Furcsa érzésem volt, amikor megláttam. Harminc lehetett talán. Zilált volt és kétségbeesettnek tűnt. (Persze milyen is lehet az ember, amikor hívják a rendőrök, hogy azonnal jöjjön ide és ide, mert balesetet okozott, akkor is, ha nem ült az autóban…) Nemhogy nem akartam már leüvölteni a fejét, de egyszerűen szántam. Sajnáltam, ahogy elsápadva aláírja a tízezres helyszíni bírságról szóló nyugtát és sajnáltam, ahogy ott áll a bocsánatkérések közepette. - Ne haragudjon, nem akartam ilyen kellemetlenséget okozni.  Biztos már a munkámra koncentráltam és elfelejtettem sebességben hagyni. Sosem fordult még velem elő ilyesmi, de ma nagyon siettem - szabadkozott.  Aztán az adatok felvétele és a büntetés elrendezése után a rendőrök elmentek. Köszönés nélkül. Őszintén? Nemigen törődtünk vele. Töltöttük a kárrendezéshez szükséges adatlapot, amikor újra megszólalt. - Tudja kicsit szégyenlem, de mindig itt szoktam parkolni, mert a belvárosban nagyon drága, itt meg ingyenes. Igaz, hogy gyalogolok egy másfél kilométert a munkahelyemig, de így is megéri. A parkolóház közel van, olcsóbb lenne, de most várjuk az első gyerekünket, úgyhogy megfogjuk a pénzt, ahol csak lehet”.  Na frankó, gondolom és már gyötör is a lelkiismeret. Még a végén én kérek elnézést, amiért ezt a szegény flótást az ág is húzza, ezúttal általam. De aztán mégsem teszem. Mert arra gondolok, neki is szüksége volt erre a leckére, hogy felelősségteljesebb ember legyen. Elvégre hamarosan apa lesz!  - Még két adat hiányzik, azt nem tudom fejből, de ha elküldöm e-mailben, úgy megfelel? – kérdezi bizonytalanul és újra bocsánatot kér. Persze, mondom és megnyugtatom, hogy nem haragszom, csak kérem, hogy legközelebb jobban figyeljen oda.   

Az órámra nézek. Indulnom kell. A nyelvvizsga befizetése ma már elmarad, de holnap van a határidő. Akkor meg minek is rohanok megint? Nem kell. Beülök az autómba és nem indítok azonnal. Megvárom, míg a másik elmegy. És arra gondolok, ez az én leckém is volt. Mert lassítani kell. Néha megállni és behúzni a kéziféket.                        

„A fiatalnak azt mondjuk, az evés olyan, mint a levegővétel, arról nem kellene beszélni sem”

Beszélgetés Dr. Csehi Szilvia gyermek- és ifjúságpszichiáterrel

A nő ott állt a lánnyal a gyümölcsfa alatt. Csak mesélt, mindenről, ami az eszébe jutott. Így próbálta elterelni gondolatait a tizenéves látványáról. Egyszerre volt szomorú és dühös, és teljesen letaglózta a tehetetlenség érzése. De megállás nélkül szedte az érett gyümölcsöt abban bízva, hátha a gyerek eszik belőle egyet. Hisz nem is olyan rég ez volt a kedvence. Indirekt módon, szinte alattomosan szerette volna elérni azt, ami a családban senkinek sem megy már lassan fél éve. Aztán egy fél (!) meggyet sikerült bele könyörögnie. Mit érzel, amikor megkóstolod? – kérdezte a nő, mert hiába is akarta, nem bírta visszatartani, hogy ne essék szó az evésről. Finom - válaszolta a lány - de annyira lelkiismeret-furdalásom van, amikor megeszem - mondta és már el is eredtek a könnyei. Az asszony átölelte, legszívesebben csak szorította volna, de nem merte, nehogy összeroppantsa a csontsovány testet…      

• Sajnos a gyermek- és serdülőkorban kezdődő anorexia egyre gyakrabban fordul elő, az életkori határ lejjebb csúszott a praepubertas kor (11-12 év) felé és az esetek túlnyomó többségében lányoknál mutatkoznak a betegség jelei – kezdi beszélgetésünket  Dr. Csehi Szilvia gyermek- és ifjúságpszichiáter, a győri Petz Aladár Megyei Oktató Kórház szakorvosa. - Ezek a gyerekek túlságosan kontroll alatt tartják az étkezést, melynek következtében viszonylag rövid idő alatt sokat fogynak. Ha a BMI, vagyis testtömegindex (a kg-ban mért testtömeg osztva a méterben megadott testmagasság négyzetével) a normál érték - 18,5-25 - alá kerül, akkor kóros soványságról beszélünk. Ebben az esetben veszélybe kerül a gyermek fizikális állapota és a kórnak visszafordíthatatlan következményei lehetnek. Ez egy halálos betegség és az adataink szerint az érintettek 10 százaléka elhalálozik elsősorban a kardiális dekompenzáció, vagyis a szívműködés elégtelensége miatt. Szerencsére ez ritkán fordul elő nagyon fiatal korban.
• Szülőként, családtagként hajlamos az ember elodázni a pubertásban lévő gyermek testsúlycsökkenését. Iskolai stresszre, szerelmi bánatra, diákok egymás közötti problémáira gondolva előfordulhat, hogy az elején kevésbé veszik észre, nagy a baj. Milyen tünetek utalnak a fogyáson túl a betegségre?
• Tudni kell, hogy az anorexia a perfekcionista, mindenben a tökéletességre törekvő, kitűnő tanuló, jó sportoló, erős akarattal rendelkező lányoknál fordul elő leginkább. Amikor a betegség egyre nagyobb mértékben átveszi az irányítást, nem képesek már úgy teljesíteni sem az iskolában sem a sportban, mint korábban. Zárkózottabbá válnak, a kognitív képességek beszűkülnek, romlik a koncentrációjuk. Ezek mind komoly figyelmeztető jelek. De nyilván a legszembetűnőbb a soványság, amit a szülőn kívül a tornatanár vehet észre leghamarabb. Mivel ezek a gyerekek jóval nagyobb ruhákat viselnek, hogy elrejtsék a komoly súlyveszteség jeleit, viszont testnevelés órán kénytelenek egy dresszben, rövidnadrágban tornázni, így a tanáruk figyelhet fel a jelentős változásra. Külső szemlélő számára is feltűnik a beesett arc, kulcscsont. A mellkas szintje alatt van a has, látszik a bordakosár. Elvékonyodik és szárazzá válik a bőr, megváltozik a haj struktúrája később pedig hullani kezd. De előfordulhat, hogy olyan helyeken jelenik meg szőrnövekedés a lányoknál, kézen, lábon, ahol egyébként nem szokott és ez is nagyon zavaró lehet.Elmarad vagy nem is jelentkezik a menstruáció. A hormonális rendszer működésének zavara hatással van az anyagcsere-folyamatokra, a szervezet nem tudja a normál szintet tartani. Ha ez az állapot fél évnél tovább tart, akkor irreverzibilis, vagyis megfordíthatatlan folyamatokat indít el. Például megáll a csöves csontok fejlődése, majd a lebontó folyamatok a fiatal szervezetben a csontritkulás felé vezetnek. Ezért is nagyon fontos a szülők, a család korai felismerő szerepe. Gyakran a gyermekorvos egyéb betegségekkel kapcsolatos vizsgálat alkalmával észleli a tüneteket, melyeket a védőnő is észrevehet.
• Mely tényezők játszanak szerepet a betegség kialakulásában?
• Biológiai, pszichológiai és szociális tényezők egyaránt befolyásolják. Ha az édesanyánál előfordult serdülőkorban hasonló probléma, akkor nagyobb valószínűséggel a lánygyermeknél is megjelenhet. Sajnos gyakran a családban is patológiás folyamatok zajlanak és nem tudják észrevenni a bajt. Sokáig normalizálnak olyasmit, ami valójában nem normális. A „nálunk minden rendben„ szlogennel próbálják ezt az állapotot  a végsőkig húzni. Ezért kell hangsúlyozni a családterápiát, amely az egyéni terápia mellett a kezelés fő vonala. A diszfunkcionáló család, a túlkontrolláló szülői attitűd nagyon gyakori kiváltó ok. A gyermek leválási korszakában sokkal több önállóságot kellene számára biztosítani. Fontos lenne a határok meghúzása, a privát szféra megteremtése. Ilyenkor ezek a perfekcionista serdülők kitalálnak valamit, amit nem szabályozhat a szülő és ez lesz az evés visszafogottsága, a kalóriák számlálása, amelyet szintén tökélyre fejlesztenek. Még tanácsokkal is ellátják a családot, akár el is készítik a minimális kalóriás ételeket, csak éppen ők nem fogyasztanak belőle. Bűntudatot éreznek, szoronganak minden egyes étkezésnél. Testképzavaruk miatt nem látják magukat soványnak és ez a betegség lényege. A másik komoly probléma a felnövekedés, a nővé válás. Gyakran inkább örökre kislány maradna egy kis testben. De nem szabad megfeledkezni a kortársak kegyetlen beszólásairól sem egy túlsúlyos serdülő esetében. Az állandó megaláztatástól rettegő kamasz egyszer csak elkezd fogyókúrázni és a végsőkig jut. Nem is beszélve a média, az internet hatásáról, amely mindig a vékony nő szépségét hangsúlyozza elindítva ezzel a fogyókúra igényét a fiatal lányban.
• Hogyan gyógyítható az anorexiás kamasz és milyen hosszú a gyógykezelés folyamata?
• Minden eset más. Az a legnagyobb gond, hogy ezek a betegek az állapotuktól függően, a tünetek megjelenése után, akár egy vagy két évvel kerülnek csak szakemberhez. Gyakran a háziorvos kezdi a folyamatot. Amikor a látókörömbe kerül egy anorexiával küzdő gyerek, vagy egy bulimiás - ami korábban irodalmi ritkaságnak számított, most pedig heti szinten találkozunk ezzel a problémával is (!) - a fizikális paramétereket vizsgáljuk először. Tehát a súlymérés mellett vérvizsgálattal, vérnyomásméréssel, EKG-val mérjük fel a szomatikus állapotát. Ezt követően komplett pszichodiagnosztikát végzünk klinikai szakpszichológus segítségével. A kielégítő állapotú, alacsony BMI-vel rendelkező fiatalokat osztályos kezelésbe vesszük. A normál szinthez közelebb állókat, ambulánsan kezeljük. A gyermek személyiségétől függ, hogyan tudunk kapcsolódni. Aki együttműködőbb, ott hamarabb lehet pozitív eredményt elérni. Akivel terápiás úton nem tudunk dűlőre jutni és súlyos állapotromlás áll elő, azt nem a pszichiátrián, hanem az intenzív osztályon kezeljük, mesterségesen tápláljuk. Ha jobban van és stabil az állapota, akkor visszatér hozzánk és újra megpróbáljuk a protokoll szerinti kezelést.
• Nem könnyű ezekkel a gyerekekkel az étkezésről kommunikálni…
• A fiatalnak azt mondjuk, az evés olyan, mint a levegővétel, arról nem kellene beszélni sem. De mi ezt tesszük, amikor dietetikus segítségével beállítjuk a táplálkozását, kalóriát számolunk és azt is megkérdezzük, mit szeret, mit hajlandó megenni. Azt is elfogadjuk, ha kitalálja, hogy vegetáriánus, de fehérjét minden esetben kötelező enni. Olyan tápszereket is kapnak, amelyek a rossz állapotban lévő szervezetük újra felépítését segítik ionokkal, vitaminokkal. A gyarapodás üteme meghatározott, napi 10 deka plusz az elvárható. De ha egy hét alatt 50 dekát nő a súlya, már annak is örülünk. Azért is fontos a kórházi jelenlét, mert nincs éhségérzete ebben az állapotban és otthon, a szülő mellett nem tartaná be a szükséges étkezést. Arra is ügyelni kell, hogy ne akarjuk túlságosan hamar elérni a súlynövekedést, mert az is az anyagcsere-folyamatok felborulásához vezethet.
• A kórházi kezelés alatt a lélek is gyógyul.
• Minden gyerek egyéni pszichés támogatásban részesül, viselkedésterápiás foglalkozásokon vesz részt. Előtérbe kerül a testképzavar, a szorongás. Nagyon ritkán alkalmazunk gyógyszeres kezelést, mert nem ez a terápia lényege. Legfeljebb szorongásoldó készítményeket kaphatnak a betegek, és azt is csak átmeneti időszakra. Ha komorbid (társuló) betegség - pl. pszichotikus állapot vagy depresszió – fennáll ritkább esetekben, akkor azt is kezeljük gyógyszeresen. Mozgásszegény életmódot rendelünk el számukra, ami azt jelenti, hogy például nem mehetnek le az udvarra. Természetesen kijöhetnek a szobájukból és beszélgethetnek, rajzolhatnak, tévézhetnek és a telefonjaikat is megkapják délután. De igyekszünk külön szobában elhelyezni az anorexiás gyerekeket, mert még a kórházban is képesek újabb és újabb ötletekkel ellátni egymást arról, hogyan lehet tökélyre vinni a fogyást…
• Miként segítheti a család, vagy barát a gyógyulást?
• A környezet támogatással. Ha olyan állapotban van a gyerek, hogy hétvégére hazamehet, akkor a szülő feladata a kapcsolódás. Játékkal, beszélgetéssel, programokkal, amelyek nem az evésről szólnak. Ha azonban a családnak ugyanúgy nincs betegségtudata, mint a gyermeknek, nem viszik szakemberhez, bár súlyos a fiatal állapota, akkor közbelép a gyermekvédelem. A barátok szerepe ugyancsak létszükség a normál életbe való visszatéréshez. Ők egyfajta „megtartó erőként” működnek.
• Mint azt korábban említettem, aki együttműködő, az fél év alatt képes lehet arra, hogy külső kontroll nélkül, valós éhségérzettel, otthon, egyedül egyen. Hosszú nehéz folyamat ez, kis lépésekben tudunk eljutni idáig, de kitartással lehetséges. És ez kell, hogy erőt adjon az anorexiában szenvedő gyerekeknek és szüleiknek egyaránt.

Mikor még tudtatok a nevetéstől sírni,                     

önfeledt játékba belefeledkezni,

egymás szemében titkokat lelni,

a szív bugyraiban mélyen megmártózni.

Hajnalig tartó szerelembe esni,

együtt ébredezve összefonódni,

szabad ölelésben kiteljesedni,

éjszakákon át az eget bámulni,

hulló csillagokba vágyakat plántálni.

Izzó szócsatákban hamuvá porladni,

könnyes megbánásban új életre kelni.

Lázas gyermek ágyánál hitben imádkozni,

apró, puha talpát agyon csókolni,

mesék világában életre nevelni,

csak úgy terelgetni s mindig szeretni.

Mikor még tudtatok a nevetéstől sírni.

Barátokkal a világot járni,

röhögve mókázni, megnevettetni.

Mulatni mámorban, a halállal tréfálni,

betegség markában fogolyként vergődni.

Nincs kegyelem. Nincs oltalom. Nincs már semmi.

Csak a lélektelen sírhalomra szemlehunyva ráfeküdni.

Átölelni, a föld szagából mélyet szívni, egy könnycseppel megöntözni.

Aztán újra talpra állni. Gyertyalángban tovább járni.

Élet útját megtaposva egyszer Hozzá hazatérni.

Igen, igen. Tudom. Korábban alkonyodik és sötétben ébred a reggel. Sőt, néha még zuhogni is szokott, a ködről és a fázós hajnalokról már nem is beszélve. De miután túljutottunk az időjárás-jelentésen és megbékéltünk az ősz néhány apró kellemetlenségével, azt is vegyük észre, mennyi  csodával halmoz el bennünket a természet, mielőtt téli pihenőjére tér.

„…és még mi látszik a bokorból? Látszik egy tüskés hát!” Tudtad, hogy ebben az időszakban sokkal többször láthatsz sünit? A kis tüskés leginkább éjszaka aktív, de mivel a telet átalussza, fel kell töltenie zsírkészleteit. Ezért nem csak este hallhatjuk motoszkálni a bozótosban, de napközben is találkozhatunk vele. Az étlapja nagyon változatos: a földigilisztától kezdve a csigán át a lehullott gyümölcsökig bármit szívesen elfogyaszt. Ha felbukkan a kertedben, te is megetetheted, szőlővel, almával, körtével, de a főtt tojást is szereti.  Kis tálban vizet is készíts mellé, mert a sok jó falatra ő is megszomjazik.

 A kreatív sünbarátok pedig megtalálják a módját, miként tegyék családtaggá a jámbor tüskést: kerámiából, akár egy őszi dísz alkotójaként, színpompás, horgolt falevelek ölelésében.

 Apropó falevél. Micsoda fantasztikus színkavalkáddal találkozhatsz ilyentájt, bármerre jársz. Sárgák, narancsos vörösek, pazar jutalomjátéka a természetnek. De honnan ez a sok szín? Mindig is ott volt! A zöld a klorofillnek köszönhető, melyre a növényeknek a fotoszintézishez van szükségük. Ősszel a rövidebb napsütéses időszak miatt abbamarad a termelése és ahogy a még meglévő is lebomlik a levelekben, más vegyületek jutnak érvényre. Így lesznek a zöld levelekből sárgák, barnák vagy éppen vörösek. Tökéletes őszi színpompában akkor gyönyörködhetünk, amikor hidegek, de nem fagyosak az éjszakák, a nappalok pedig szárazak és jut még egy kis napsütés is. És miközben a levelekben gyönyörködsz vagy a talpad alatt zizegő avarban kószálsz, rálelhetsz egy újabb nagyszerű ajándékra, a gesztenyére. Lehet vad vagy éppen szelíd, sok örömet lelhet benne kicsi és nagy egyaránt. Mivel a vadgesztenye termése mérgező, fogyasztásra alkalmatlan. De jó program lehet az erdei séta során gyűjteni és odahaza néhány gyufaszál segítségével figurákat készíteni belőlük. Az őszi asztaldísznek is kitűnő kelléke. A szelídgesztenye főzve és sütve is nagy kedvenc. Káliumban, E-vitaminban, C-, B1-, B2-, és B6- vitaminban is gazdag. A rosttartalma magas így csökkenti az éhségérzetet, de rokonaihoz, a diófélékhez képest sokkal kevesebb zsírt tartalmaz. Dédanyáink pedig gyógyszerként használták légúti betegségek ellen és görcsoldásra.

   Aki elég élelmesen jár-kel vidéken,annak még igazán sok látnivalót kínál a táj. Faluhelyen gyakran találkozhatunk vidám „életképekkel”. Hol színes falevelekbe bújtatott kopár fa emlékezik néhai fénykorára, s csak egérrágta nadrágja utal az idő múlására. Másutt szüretelő népek a kemény munka jutalmaként egy árnyékos padon üldögélnek. De akad itt szénabálából csibész és fából készült tökfilkó is bőven.

   Erről jut eszembe, októberben elérkezik az idő a tökfaragásra. Házak ablakában, kertek udvarában vigyorgó, grimaszoló, rémisztő vagy mosolygós tökfejek bámulják az arra járót. De honnan is ered ez a szokás? Amit én hallottam, azt elmesélem. A monda szerint,  Írország a töklámpás eredeti hazája. Élt ott valaha egy gazfickó, Jack Oldfield. Egyszer, valamiféle furfang segítségével elfogta az ördögöt és azt mondta neki, hogy csak akkor engedi szabadon, ha soha többé nem keresztezi az útját. Így is lett. Amikor aztán Jack is megboldogult, nem kerülhetett a Mennyországba a gonosztettei miatt, de az ördög sem akarta magával vinni a pokolba, mivel őt is becsapta. Végül mégiscsak megkönyörült rajta és egy nagy répával benne egy parázsló széndarabbal útnak indította. Így tudott vándorolni a sötétben. A világító tök tehát eredetileg egy világító répa volt. Mivel azonban az USA-ban sok termett  a nagyra nőtt, kerek zöldségből, répa helyett abból készítették a kivándorolt írek a lámpást, hogy távol tartsák a gonosz szellemeket. Megyek is, kifaragom a sajátomat gyorsan:).